Tanulok, tanulok tetanusz-oltással a szervezetemben

Tehát másnap késő délelőtt beálltam a sorba. Húztam sorszámot, és mint kiderült, szerencsés voltam, mert utánam már csak egy szám volt a délelőttre. Azért megkérdeztem a sok ember közül véletlenszerűen kiválasztott várakozót, hogy mi kell az oltáshoz.
- Sorszám és az oltási könyv, mindkettőt tegyem be a sorszámos gépnél lévő műanyag tokok egyikébe, mert azokat viszik be, és aztán majd hívnak.
- De nincs könyvem...
- Akkor az orvosi beutalóm.
- Az sincs.
- ... akkor csak a sorszámot.
Vártunk, sokat sokan. Majd segítőmre került a sor. Kifelé jövet hirtelen előttem termett hatalmas mosollyal az arcán:
- Szóltam magáról odabenn, tudják, hogy nincs papírja.
- Köszönöm - egyszerre örültem és furán is éreztem magam, mert ez a "nincsen papírja" megjegyzés furán hangzott. De már tapasztaltam jópárszor, hogy a portugálok elsősorban segítőkészek, csak ezután jön a bürokrácia.
Már mindenki elfogyott a váróteremből... odamentem az ajtóhoz, hogy kopogjak, amikor kinyílt, és megjelent az előzőnapi nő... kezében a sorszámom... rámosolyogott, ahogy felismert. Azt hittem, a nyakába ugrok örömömben. Mert valahogy az ember úgy van, ha kórházas dolgokról van szó, szeret megbízni a másikban. És ez a nő tegnap nagyon kedves volt. Szóval megkaptam a szurit. Megkérdeztem, miért is kell nekem ez az oltás, hiszen egy nyelvórán nem veszélyez a vérmérgezés, ill. nem fertőzzük egymást...
- Portugáliában nem volt kötelező oltás jó pár évig ezelőttig. Ám aztán egyszerre sokan meghaltak... azaz feltűnően sokan... szóval ezért kötelezővé tették.
És kaptam egy jó nagy sárga lapozós könyvecskét, amiben benne van most már a legújabb oltásom. :)

Most már nálam van a magyar könyvecske is, amit előkapartunk otthon és nem is hagytam otthon a bepakolásnál... igaz, nem volt olyan nehéz bepakolni mindent, hiszen csak egy hétre mentünk haza... de erről majd máskor.

És 2.5 hete portugálra járok: hétfő, szerda, péntek. Este 9-től fél11-ig, ill. pénteken 7-től fél9-ig.