És akkor a portugál órákról is egy kicsit

Eddig mindenki ledöbbent, hogy milyen későn vannak az órák. Mindenki, mármint az otthoniak. Ebbe mi is beletartozunk, de amikor felfogtuk az időpontokat, fény gyulladt odabenn.
- Ahá, most már érthető, miért is kezdődnek az esti filmek-sorozatok este 3/4 11-kor. Meg az is tiszta, hogy a gimibe minek tódul befelé a sok nép késő estefelé.
Mert itt felnőtt oktatás is van, sőt, amint látom, gimisek is jönnek este tanulni.
Az első alkalommal végigültem mindkét csoport óráját. Az elsőben hárman voltunk nők, a többiek férfiak. És kb.egyedül én voltam európai (úgy kinézetre), a többiek mind indiaiak, pakisztánok... És voltunk 34 a teremben... és a tanárnő mindenkit a nevén szólított... aztán jött a második csoport. Itt már csak nyolc ember. Két csajszi Moldáviából, egy Ukrajnából, egy Romániából és én. A srácok: India, Törökország, Pakisztán. Itt ők már elég jól beszélnek portugálul, de a nyelvtan tudatosítása nagyon fontos. Szóval, ez az én csoportom. Beszélni nem beszélek úgy , mint ők, cserébe a nyelvtani és lexikai tudásom több. Érdekes ilyen nemzetközi csoportban lenni... bár azt hiszem, többet reméltem tőle... mert valahogy nincs csoporthangulat. A szláv területről jövők jól elbeszélgetnek egymással az üresjáratokban, a többiek meg nem annyira. De a tanárnő aranyos, és az elmúlt órák után már a TV Híradó 75%-t teljesen megértem, kihallom a kötőszavakat is, az igeragozást is... szóval, nem csak a kulcsszavakat. De a beszéd!! Jajj, azt hiszem, csak egy megoldás van az első időszakban: szinte teljesen bezárt/összeszorított állkapoccsal kell beszélnem. Mert annyira más a hangzásvilága ennek a nyelvnek a spanyolhoz képest. Érzékeltetésnek azt hiszem elég a következő:
Múlt héten volt Márton nap. Szent Mártonnak itt is nagy ünnepe van. Amikor körbement a kérdés, hogy melyik ország hogy ünnepli, ha ünnepli, én elmeséltem Márton és a libák legendát. A mellettem ülő csajszi, amikor a tanárnő észrevette, hogy kissé zavarosan néz és megkérdezte tőle, értette-e a magyar liba-mesét, bevallotta, nem, mert nem értett meg engem. Hát... ez durva... ott ül mellettem, és nem értett. Ennyire érthetetlenül adom ki a hangokat? (Mert azért azt már nem merem írni, hogy ennyire érthetetlenül beszélek alapszinten portugálul. )
De nem adtam fel, a kedvem megvan, de ki kell találnom, hogy mit is kezdjek ezzel az egésszel. Hogy fizikailag is érthető legyen: a fejemben minden szó portugálul hangzik, tudom is, mit hogyan kell kiejteni, de amikor megnyílik a szám, mintha nem is uralnám... nem úgy jönnek ki a hangok... enyhén erős spanyol akcentussal... hehe: magyar csajszi spanyolakcentusú portugál tudással. Jó, mi?

Tanulok, tanulok tetanusz-oltással a szervezetemben

Tehát másnap késő délelőtt beálltam a sorba. Húztam sorszámot, és mint kiderült, szerencsés voltam, mert utánam már csak egy szám volt a délelőttre. Azért megkérdeztem a sok ember közül véletlenszerűen kiválasztott várakozót, hogy mi kell az oltáshoz.
- Sorszám és az oltási könyv, mindkettőt tegyem be a sorszámos gépnél lévő műanyag tokok egyikébe, mert azokat viszik be, és aztán majd hívnak.
- De nincs könyvem...
- Akkor az orvosi beutalóm.
- Az sincs.
- ... akkor csak a sorszámot.
Vártunk, sokat sokan. Majd segítőmre került a sor. Kifelé jövet hirtelen előttem termett hatalmas mosollyal az arcán:
- Szóltam magáról odabenn, tudják, hogy nincs papírja.
- Köszönöm - egyszerre örültem és furán is éreztem magam, mert ez a "nincsen papírja" megjegyzés furán hangzott. De már tapasztaltam jópárszor, hogy a portugálok elsősorban segítőkészek, csak ezután jön a bürokrácia.
Már mindenki elfogyott a váróteremből... odamentem az ajtóhoz, hogy kopogjak, amikor kinyílt, és megjelent az előzőnapi nő... kezében a sorszámom... rámosolyogott, ahogy felismert. Azt hittem, a nyakába ugrok örömömben. Mert valahogy az ember úgy van, ha kórházas dolgokról van szó, szeret megbízni a másikban. És ez a nő tegnap nagyon kedves volt. Szóval megkaptam a szurit. Megkérdeztem, miért is kell nekem ez az oltás, hiszen egy nyelvórán nem veszélyez a vérmérgezés, ill. nem fertőzzük egymást...
- Portugáliában nem volt kötelező oltás jó pár évig ezelőttig. Ám aztán egyszerre sokan meghaltak... azaz feltűnően sokan... szóval ezért kötelezővé tették.
És kaptam egy jó nagy sárga lapozós könyvecskét, amiben benne van most már a legújabb oltásom. :)

Most már nálam van a magyar könyvecske is, amit előkapartunk otthon és nem is hagytam otthon a bepakolásnál... igaz, nem volt olyan nehéz bepakolni mindent, hiszen csak egy hétre mentünk haza... de erről majd máskor.

És 2.5 hete portugálra járok: hétfő, szerda, péntek. Este 9-től fél11-ig, ill. pénteken 7-től fél9-ig.

Tanulok, tanulok...

bizony, bizony. Hogy mit is? Legfrissebben portugált. És szinte ingyé', jeee. Hogyan is? Nos, amikor a "önkormányzat"-ban épp az egyik papírra vártunk, láttam egy kifüggesztett közleményt: a egyik középiskolában itt a városban a letelepedéshez szükséges nyelvvizsgára felkészítő portugál-nyelvoktatás van... ez volt tavasszal.
Azóta ugye, eltelt jó pár hónap. Október elején bementem a suliba és megkaptam a jelentkezési papírt, amire a titkárnő jó nagy betűkkel bekarikázva ezt írta: Tetano.
- Hogy miii? - néztem rá kikerekedett szemekkel. Igen, csak akkor adhatom be a papírom, ha hozom a hivatalos bizonyítást a tetanusz oltásról. Ja, és siessek, mert már csak 4-5 embert fogadnak be a kurzusokra. Kettő indult, majd a tanárnővel beszélgessek és kiderítjük közösen, melyik csoportba járhatok majd. De! Tetanuszig semmi :)
Akkor: másnap bementem az egyik "centro de saúde" épületébe. Itt már jártunk, mert a TB intézéshez háziorvoshoz is mentünk már, túl vagyunk vérvizsgálaton... tehát, a betegfelvételen megkérdeztem, mit kell tennem. Ó semmit, csak köv. nap az első emeleten várnom a soromra. OK :)
Kifelé menet leszólítottam egy fehérköpenyes nőt, aki épp az oltásos hirdetményeket rendszerezte. Mivel éreztem, hogy nincs minden rendben, megkérdeztem, hogy mit is kell tennem: a nyelvórára való beiratkozáshoz kell tetanuszoltás.
- A betegfelvételen bejegyeztek már?
- Nem, csak a férjemet, nekem még nem volt itt hivatalos dolgom.
- Akkor első lépés a beiratkozás, majd másnap jöjjek az oltási könyvemmel, és ingyen megkapom az oltást.
- Hm... és mi a teendő, ha nincs nálam a könyv? Mert én kaptam ám gyerekként tetanuszt...
- Akkor is jöjjön holnap, és egy hónap múlva ismét jönnie kell. Ha addigra meglesz a könyv, vagy bármilyen formátumú másolata, akkor minden OK, rávezetjük az újra. Ha nincs meg, akkor kapja az újabbat, és majd még egyet.
Visszamentem a betegfelvételihez, és most a sors úgy hozta, hogy másik ügyintézőhöz kerültem. Aki kedvesebb is volt, de én jobban tudtam, mit kell tennie. Szóval, 5 elrontott kinyomtatott lap után a hatodik már jó lett. Azaz, csak majdnem, mert az EU-s TB kártyám sorszámát írta be, nem pedig az én TAJ számom. Akartam szólni, amikor ő megkérdezte félve: ugye, jó számot írt be. Hát nem :) Ezért újabb nyomtatás, és röpke húsz perc alatt bekerültem a rendszerbe és a papírt is megkaptam róla...

Mesék J. és E. kalandozásairól 2.

Hogy is volt? Ja, igen, tehát, pár nap múlva ismét vissza kellett mennie a két főhősnek a "hivatalba". A sorszámhúzás után észrevették, hogy nem várhatnak mindketten, így J. munkába indult, E. pedig eltöltötte a röpke két órát a Loja do Cidadão köré épített bevásárlóegységben...
Kis nézegelődés, aztán nagybevásárlás. És mire minden túljutott a pénztár lassan suhanó szalagján, bankkártya be-ki, fizetés kipipálva, lassan le is telt a két óra. No, azért volt még egy kis idő, amit már az új várakozókkal együtt töltött el E. És aztán, egyszercsak megjelent a bűvös szám... azért annyira nem volt bűvös, hogy a mese soraiban pontosan megemlítse a mesélő, de annyi bizonyos, hogy sokszámjegyű volt. Az ügyintéző kedvesen végighallgatta a spanyolul előadott helyzetjelentést, majd kissé bizonytalanul egy másik kollégájához irányította E-t. Anélkül, hogy elhangzott volna bármiféle "öreganyám" megszólítás, E. hamar segítséget kapott. Néhány papír kitöltése, fénymásolat és... kiderült, hogy nem lesz így elég: J. EU-s kártyája is kéne.
Ó, ne!- futott át E. agyán kiáltás, aminek hangot nem adott, de az arcán mégiscsak tükröződött valami, hiszen az ügyintéző mosolyogva megnyugtatta: jöjjenek vissza nyugodtan esti fél8-ig bezárólag, és soron kívül folytathatják az ügyintézést. Gyors telefon, helyzetfelmérés, program átszervezés, és röpke két óra múlva ismételten, de most már ketten ott ültek a hivatali asztal egyik oldalán. A másikon a még mindig kedves ügyintéző... ám, ez a nap olyan hosszú volt, hogy E. egyszerre egyik pillanatról a másikra elfelejtett beszélni. Igen, az történt, hogy sem a száj, sem az agy nem akart engedelmeskedni... nem működött semmi nemhogy angolul vagy spanyolul, de még magyarul sem. E. hirtelen odafordult kedves társához:
- Nem tudok beszélni, azaz, nem tudom, mit és hogyan mondjak. Még magyarul sem jutnak eszembe a megfelelő mondatok.
És vészes nevetésben tört ki. Akik ismerik hősünket, tudják milyen ez. Akik nem, azok most megpróbálhatják elképzelni: első pillanatban kis kétségbeesés, majd sírásra görbülő száj, apró könnyek majd hirtelen nevetés. De olyan ám, ami halkan viszont annál erősebben rázta a test miden porcikáját. J. már tudta, miről van szó, ám az ismeretlen hölgy kétségbeesett, azt hitte, valami rossz történt... ezért E. megnyugtatta, hogy semmi baj, csak már nagyon elfáradt, és most jön ki rajta a feszültség. Ám öt perc múlva minden rendben volt. Papírok is előkerültek, újabb fénymásolás, és este 7-kor már kézben volt minden, ami kellett.

Azóta sok gondolkozás, számvetés után két hősünk amellett döntött, hogy tovább viszik az ügyletet, és remélhetőleg nemsokára megoldódik minden...