A spanyol kolléganővel bejött még egy pasi is, aki mintha ott se lett volna... semmit sem szólt, csak állt és... olyan volt, mintha beleolvadt volna a falba. Aki jártas az ilyenekben, megmondaná nekem, hogy mi lehetett a feladata?
A spanyol nőci kérdezgetett ezt-azt, miért kezdtem spanyolt tanulni, hol? Mit dolgoztam? Mióta élek Portugáliában? Voltam-e már hosszabb ideig Spanyolországban? Erre is mint minden más kérdésre az igazat válaszoltam, hogy sajnos hosszabb ideig, pl. ösztöndíj, nem voltam. Aztán még pár mondat, majd elköszönt, és kiment a "Néma Faltámasszal" együtt. Mi, az eredeti "páros" még beszélgettünk, aztán egyedül maradtam, míg ők hárman kint megtárgyalták a dolgokat. Mint amikor szigorlatozott, meg államvizsgázott az ember... csak ott őt küldték ki a folyosóra várni. :)
Suhanós-interjúztatóm vissza.
- Nagyon köszönjük, hogy eljött, az a helyzet, mivel teljesen új a sp. partner és nem tudunk róla sok mindent, ezért egy ok van, ami miatt nem kaphatja meg az állást: mivel nem élt huzamosabb ideig Spanyolországban, ezért lehet, hogy nem kezelné megfelelően a spanyol embereket, mivel talán lennének abból adódó problémák, hogy nem ismeri elsőkézből a spanyolokra jellemző mentalitást.
Rendben, mondtam, semmi baj.
Mivel most már nyugisabb volt a beszélgetés, nem lógott a levegőben a bizonytalanság, a srác elmondta, hogy szerinte ez fura indok, de sajnos nem ő az, aki dönt. Az önéletrajzom változatos és érdekes és ami a legfontosabb: azt vette észre az elmúlt 1.5 órában, hogy akármilyen helyzetbe, ismeretlenek közé kerülök, teljesen nyugodtan, nyitottan, barátságosan bánok az emberekkel, ami kevés jelentkezővel kapcsolatban mondható el. Mert látja, hogy ez nem egy felületes dolog, hanem tényleg így van, hiszen a mondvacsinált viselkedés 1.5 óra alatt megkopik és előjön a valódi személyiség.
Keresett másik spanyolos munkát, két nap múlva mentem is egy újabb interjúra, ami az előz szöges ellentéte volt, és máig örülök, hogy nem sikerült. Ott az ügyfélszolgálatos telefonhívások mellett reklámozni is kellett volna az új termékeket. Azaz, rátukmálni a szerencsétlen - és gondolom, kicsit ideges hívóra - éppen valami galibával küszködő ismeretlenre a cég legújabb valamijét. :) Tíz perces "interjú" volt, portugálul... holott ez is egy spanyolos dolog lett volna... egy nálam fiatalabb csajszi eleve úgy jött a bejelentkező pulthoz, hogy:
- Szia, Te vagy az Eszter? Jól vagy?
Puszi, puszi... hm... nekem ez furán fiatalos volt. :)
A kérdések a következő témákat tárgyalták: mióta és miért vagyok Portugáliában, mennyire gyorsan tudok gépelni, mennyire tudom a szám.gépet használni, beszélek-e angolul?
Kedvesen váltunk el, majd másfél hét múlva a "suhanós" HR-s interjúztatómtól jött a telefonhívás, hogy sajnos az az állás sem jött össze.
Én meg csak mosolyogtam a napsütötte Lisszabon egyik baromi meredek utcáján mászkálva. Mert épp turistásat játszottam, és megnéztem egy újabb városrészt... és megint rájöttem, hogy ez az ország szép. :)
2011. április 9., szombat
ÁllMetSztr 2.
Még a hétvégén megnéztem pontosan a címet a jó kis gugli segítségével, meg is terveztem, hogy hogyan kell menni. Metró, busz. :) Lisszabon újabb részét fedezhettem fel a buszból folyamatosan utca nevet és házszámot keresgélve... ennek eredményeképp nem sok mindenre emlékszem. Leszálltam és a házszámok alapján elindultam.
Csakhogy: újból rá kellett döbbennem arra tényre, hogy itt az utcán nem mindig számít, hogy melyik a páros, melyik a páratlan oldal. Pl.: ha szimplán egy utcán baktat az ember, de az egyik oldalt szép park húzódik... nos, akkor már gyanús a dolog: az utcán egymást követik a páros és páratlan számok, sőt, ha már úgy tűnik, hogy az utcának vége, mert a saroképületen egy újabb utcanévre bukkanunk, akkor sem érezthetjük biztonságban magunkat, mert az eddig követett utca házszámai szemben - az elvileg már másik utca túloldalán - folytatódnak. Azaz: örülj, hogy szép az idő, csiripelnek a madarak és a számozás megértését hagyd másra!
A buszmegállót elhagyva kb. két méter után megkérdeztem egy járókelőt, hogy odavalósi-e. (Mert ha nem, akkor még kisebb az esélye, hogy valós választ adjon. Így sem árt több embertől megkérdezni ugyanazt, akkor talán sikerül is megtalálni a helyes választ valahol félúton a kapott információkat összegezve.) A kérdésem annyi volt, hogy merre növekszik a számozás, mert láttam 12 után 13-t, aztán 6-t. :) Kaptam is rá választ. Bementem egy újságoshoz, ő az ellenkezőjét mondta. Mivel a cég egy multi, ezért gondoltam, talán az épülete is valami modern, csili-vili lesz, nem pedig azon kissé lerobbant házak közül az egyik, melyek között éppen keresgéltem. Ez is segített abban, hogy az újságosnak hittem inkább. Visszafordultam a buszmegálló felé, az időm vészesen fogyott, már csak negyed órám volt a találkozóig. Megkérdeztem még egy ismeretlent, ő is az újságossal egybehangzó választ adott, sőt, ajánlotta szálljak fel a buszra, mert elég messze van a keresett házszám. A busz jött is, és tényleg! Még három megállót kellett utaznom. OK, itt a tömegközlekedésben létező megállók nagyrésze elég közel van egymáshoz, de most sikerült kifognom egy meredek, kanyargós utat... jobb volt a buszozás.
Végeredmény: teljesen ismerős helyen bukkantam ki, és nagyot nevettem, mert tudtam volna egy könnyebb útvonalat is. Ám, akkor nem ismerhettem volna meg Lisszabon eddig számomra rejtve maradt részeinek egyikét. :)
Épületbe be, információs-biztonságiőrös pultnál jelentkezés, "beszállókártya" kézhezkapása... és kínos várakozás az előtérben a folyamatosan ki-be csapódó bejárat mellett. Ezt még tetézte, hogy a dolgozók is csak kis forgókaros-kártyás valamin jöhetnek ki és be, ami folyamatosan csipog, van, amikor hangosabban is, ha éppen valami miatt nem akarja elfogadni a kártyát. Gondolkoztam bőszen: akarom-e én ezt? Körülöttem gyűltek az emberek, mindenkinek vendég beléptető kártya felcsipeszelve. Na, ez az, amit én nem csináltam. Magamat bélyegezzem meg? Mindig is nevetségesnek tartottam a nyakba akasztott céges belépőkártyát... viszem én magammal, be is mutatom, ha kérik... de inkább a saját ízlésemnek megfelelő nyakláncot hordok, ha lehet, jó? Tehát: kártya a kézben, később a táska vállpántjára rögzítve.
Vártam, vártam... aztán jöttek ketten is, akik szép spanyolsággal magyarázták a pultnál, hogy a spanyol állásinterjúra jöttek, du. 2 órára. Pff... én is... akkor ez most egy közös csoportos játék lesz, ahol majd a "nagyfőnök szeme" kívülről figyel és kiválasztja a lehetséges befutókat? Már erre is felkészültem, és láttam a többiek szemében azt a fajta óvatoskodó pillantást, amivel a másikat méregetik. Én nem méregettem, csak néztem és azon gondolkoztam, akarom-e én ezt?
Annyiban maradtam magammal: ki kell próbálni, hiszen ilyet még nem csináltam, biztos jó móka lesz. Vesztenivalóm nincs.
Töprengésemből kimozdított egy mellettem enyhén rohanó léptekkel haladó öltönyös fickó, aki akkor jött vissza valahonnan és pár szót váltott a biztonsági pultnál ülővel. Aztán bement, de előtte odafordult hozzám, és kéz-szem kontaktussal a tudomásomra hozta, hogy tud rólam, majd jön. Két perc múlva megjelent két munkatársa és arra kértek mindenkit, hogy akik a du.2 órás interjúra jöttek, legyenek szívesek befáradni. Mentem én is, végigvezettek a "munkaboxos" termen, ahol mindenki fülhallgatóval a fején beszélt, monitort nézve, billentyűzetet csépelve vagy éppen jegyzetfüzetbe rajzolgatva... zászlók ill. az országokra jellemző turistalátványosságot ábrázoló karton díszek lógtak egy-egy asztalcsoport felett így jelezve, hogy ki melyik országhoz tartozó cégeknek az ügyfélszolgálatát látja el. Bementünk egy kisebb terembe, ahol asztalsorok, minden ülőhelyhez egy számítógép csatolva... Kb. középtájt választottam magamnak helyet, kezdtem lepakolni, amikor az ajtóból susmorgást hallottam... Mintha nevemet mondták volna... de ez kicsit becsapós, mert portugál "bennszülött nyelvjárásban" a nevem hasonlít az egyik mutatószóhoz, így nem tudtam eldönteni, hogy most mi a helyzet. Ám, amikor már hatodszorra mondták a nevem, akkor hátrafordultam, hogy lássam, rólam van szó, vagy csak mutogatnak. Ekkor megláttam a tíz perccel előbb mellettem elsuhanó alakot és a két beinvitáló közül a nő rám nézve, de a csoportnak intézve a kérdést megszólalt:
- Van itt egy Eszter nevű hölgy?
Rögtön mondtam, hogy igen, engem történetesen így hívnak. Erre ő ismét megkérdezte ugyanazt, megint rám nézve. Vicces játék volt. :) Mire megint igen volt a válaszom, arra kért, hogy akkor menjek a kollégájával - a suhanóssal -, mert nekem nem ide kellett jönnöm, és bocsánat a kellemetlenségért. Semmi baj, mondtam, de ő addig, míg el nem hagytam a termet, bocsánatot kért folyamatosan. Már én éreztem magam zavarban a végén, szóval elég gyorsan átléptem a "kijáraton". Erre a jövendőbeli interjúztatóm is bocsánatot kért. Megnyugtattam, OK, nekem semmi bajom, szóval, hagyjuk ezt. :) Két perc portugál beszélgetés után a fülem azt súgta, hogy ő volt az, akivel a telefonon beszéltem.
Beléptünk egy ici-pici irodába. Kb. 0.5m x 1 m volt az egész. Leültünk, láttam a névtábláját és akkor megvilágosodtam: azért értettem meg őt a telefonban, mert nem portugál! De hibátalnul beszélt portugálul. Mivel spanyol céggel kapcsolatos a leendő állás, ezért abban állapodtunk meg, hogy én beszéljek végig spanyolul, ő pedig néha portugálul néha spanyolul fog társalogni velem, majd menet közben bejön egy anyanyelvi spanyol kollégája is, mert azért ez is szükséges, csak egy pár kérdés erejéig. Egész jól ment a dolog, beszélgettünk midenféléről az önéletrajzom alapján. Olyan érzésem volt, mintha már régóta ismernénk egymást, olyan felületes ismerősi viszonyban lennénk és most éppen összefutottunk és leültünk egy kávé mellé beszélgetni.
Csakhogy: újból rá kellett döbbennem arra tényre, hogy itt az utcán nem mindig számít, hogy melyik a páros, melyik a páratlan oldal. Pl.: ha szimplán egy utcán baktat az ember, de az egyik oldalt szép park húzódik... nos, akkor már gyanús a dolog: az utcán egymást követik a páros és páratlan számok, sőt, ha már úgy tűnik, hogy az utcának vége, mert a saroképületen egy újabb utcanévre bukkanunk, akkor sem érezthetjük biztonságban magunkat, mert az eddig követett utca házszámai szemben - az elvileg már másik utca túloldalán - folytatódnak. Azaz: örülj, hogy szép az idő, csiripelnek a madarak és a számozás megértését hagyd másra!
A buszmegállót elhagyva kb. két méter után megkérdeztem egy járókelőt, hogy odavalósi-e. (Mert ha nem, akkor még kisebb az esélye, hogy valós választ adjon. Így sem árt több embertől megkérdezni ugyanazt, akkor talán sikerül is megtalálni a helyes választ valahol félúton a kapott információkat összegezve.) A kérdésem annyi volt, hogy merre növekszik a számozás, mert láttam 12 után 13-t, aztán 6-t. :) Kaptam is rá választ. Bementem egy újságoshoz, ő az ellenkezőjét mondta. Mivel a cég egy multi, ezért gondoltam, talán az épülete is valami modern, csili-vili lesz, nem pedig azon kissé lerobbant házak közül az egyik, melyek között éppen keresgéltem. Ez is segített abban, hogy az újságosnak hittem inkább. Visszafordultam a buszmegálló felé, az időm vészesen fogyott, már csak negyed órám volt a találkozóig. Megkérdeztem még egy ismeretlent, ő is az újságossal egybehangzó választ adott, sőt, ajánlotta szálljak fel a buszra, mert elég messze van a keresett házszám. A busz jött is, és tényleg! Még három megállót kellett utaznom. OK, itt a tömegközlekedésben létező megállók nagyrésze elég közel van egymáshoz, de most sikerült kifognom egy meredek, kanyargós utat... jobb volt a buszozás.
Végeredmény: teljesen ismerős helyen bukkantam ki, és nagyot nevettem, mert tudtam volna egy könnyebb útvonalat is. Ám, akkor nem ismerhettem volna meg Lisszabon eddig számomra rejtve maradt részeinek egyikét. :)
Épületbe be, információs-biztonságiőrös pultnál jelentkezés, "beszállókártya" kézhezkapása... és kínos várakozás az előtérben a folyamatosan ki-be csapódó bejárat mellett. Ezt még tetézte, hogy a dolgozók is csak kis forgókaros-kártyás valamin jöhetnek ki és be, ami folyamatosan csipog, van, amikor hangosabban is, ha éppen valami miatt nem akarja elfogadni a kártyát. Gondolkoztam bőszen: akarom-e én ezt? Körülöttem gyűltek az emberek, mindenkinek vendég beléptető kártya felcsipeszelve. Na, ez az, amit én nem csináltam. Magamat bélyegezzem meg? Mindig is nevetségesnek tartottam a nyakba akasztott céges belépőkártyát... viszem én magammal, be is mutatom, ha kérik... de inkább a saját ízlésemnek megfelelő nyakláncot hordok, ha lehet, jó? Tehát: kártya a kézben, később a táska vállpántjára rögzítve.
Vártam, vártam... aztán jöttek ketten is, akik szép spanyolsággal magyarázták a pultnál, hogy a spanyol állásinterjúra jöttek, du. 2 órára. Pff... én is... akkor ez most egy közös csoportos játék lesz, ahol majd a "nagyfőnök szeme" kívülről figyel és kiválasztja a lehetséges befutókat? Már erre is felkészültem, és láttam a többiek szemében azt a fajta óvatoskodó pillantást, amivel a másikat méregetik. Én nem méregettem, csak néztem és azon gondolkoztam, akarom-e én ezt?
Annyiban maradtam magammal: ki kell próbálni, hiszen ilyet még nem csináltam, biztos jó móka lesz. Vesztenivalóm nincs.
Töprengésemből kimozdított egy mellettem enyhén rohanó léptekkel haladó öltönyös fickó, aki akkor jött vissza valahonnan és pár szót váltott a biztonsági pultnál ülővel. Aztán bement, de előtte odafordult hozzám, és kéz-szem kontaktussal a tudomásomra hozta, hogy tud rólam, majd jön. Két perc múlva megjelent két munkatársa és arra kértek mindenkit, hogy akik a du.2 órás interjúra jöttek, legyenek szívesek befáradni. Mentem én is, végigvezettek a "munkaboxos" termen, ahol mindenki fülhallgatóval a fején beszélt, monitort nézve, billentyűzetet csépelve vagy éppen jegyzetfüzetbe rajzolgatva... zászlók ill. az országokra jellemző turistalátványosságot ábrázoló karton díszek lógtak egy-egy asztalcsoport felett így jelezve, hogy ki melyik országhoz tartozó cégeknek az ügyfélszolgálatát látja el. Bementünk egy kisebb terembe, ahol asztalsorok, minden ülőhelyhez egy számítógép csatolva... Kb. középtájt választottam magamnak helyet, kezdtem lepakolni, amikor az ajtóból susmorgást hallottam... Mintha nevemet mondták volna... de ez kicsit becsapós, mert portugál "bennszülött nyelvjárásban" a nevem hasonlít az egyik mutatószóhoz, így nem tudtam eldönteni, hogy most mi a helyzet. Ám, amikor már hatodszorra mondták a nevem, akkor hátrafordultam, hogy lássam, rólam van szó, vagy csak mutogatnak. Ekkor megláttam a tíz perccel előbb mellettem elsuhanó alakot és a két beinvitáló közül a nő rám nézve, de a csoportnak intézve a kérdést megszólalt:
- Van itt egy Eszter nevű hölgy?
Rögtön mondtam, hogy igen, engem történetesen így hívnak. Erre ő ismét megkérdezte ugyanazt, megint rám nézve. Vicces játék volt. :) Mire megint igen volt a válaszom, arra kért, hogy akkor menjek a kollégájával - a suhanóssal -, mert nekem nem ide kellett jönnöm, és bocsánat a kellemetlenségért. Semmi baj, mondtam, de ő addig, míg el nem hagytam a termet, bocsánatot kért folyamatosan. Már én éreztem magam zavarban a végén, szóval elég gyorsan átléptem a "kijáraton". Erre a jövendőbeli interjúztatóm is bocsánatot kért. Megnyugtattam, OK, nekem semmi bajom, szóval, hagyjuk ezt. :) Két perc portugál beszélgetés után a fülem azt súgta, hogy ő volt az, akivel a telefonon beszéltem.
Beléptünk egy ici-pici irodába. Kb. 0.5m x 1 m volt az egész. Leültünk, láttam a névtábláját és akkor megvilágosodtam: azért értettem meg őt a telefonban, mert nem portugál! De hibátalnul beszélt portugálul. Mivel spanyol céggel kapcsolatos a leendő állás, ezért abban állapodtunk meg, hogy én beszéljek végig spanyolul, ő pedig néha portugálul néha spanyolul fog társalogni velem, majd menet közben bejön egy anyanyelvi spanyol kollégája is, mert azért ez is szükséges, csak egy pár kérdés erejéig. Egész jól ment a dolog, beszélgettünk midenféléről az önéletrajzom alapján. Olyan érzésem volt, mintha már régóta ismernénk egymást, olyan felületes ismerősi viszonyban lennénk és most éppen összefutottunk és leültünk egy kávé mellé beszélgetni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)