A pontok azért kerültek a címbe, mert mindig más lesz a helyükön: zene, könyv, film, vers, mese, mondat, illat, érzés, íz...
Mára zene van soron. Nem egy dal vagy zenedarab, hanem kicsit "ámblokk"-sabb a dolog. Emir Kusturica, Goran Bregovič és Iggy Pop.
Ma sokszor eltűnt a netkapcsolatunk, hol csak egy percre, hol kicsit többre. Éppen elég idő ahhoz, hogy a gépen lévő zenék között válogassak.
Tudnod kell, Kedves Olvasó, hogy a gép nálam most egyet jelent egy 2.5 éves laptoppal. :) Eddig családi strapálást bírt, elég jól, ám lassan két hónapja személyes használatomba vettem. Igaz, ez a változás a zenei kínálaton cseppet sem látszik, mert eddig is ezek a zenék voltak a meghajtón. :) A zenéket pedig ketten közösen pakolgattuk fel. Ahogy ABC sorrend alapján silabizáltam a rég nem hallgatott dalokat, elfogott egy régi érzés.
Hiány. Minek is az emléke és hiánya? Ezeknek: csendes sötétben kuksolás a lakótelepi lakás kisebbik szobájában, amin testvérként osztoztam; éjjeli sötét csillagos ég; úgy húsz fok bent, kint mínusz párjaik lepik be az alvó várost; a padlón lévő matrac-ágyon ücsörögve az új számítógép halk "duruzsolása"mellett fényképek nézegetése; félálomból megszólaló testvéri hang: Kapcsold már ki, tök késő van! és álomba visszazuhanás; a hangszóró pedig csak egyesen van, alig hallható a zene; a paplan körbetekeredik a hátamon-vállamon, de épp elég rövid ahhoz, hogy a törökülést már ne is borítsa be teljes melegével, ezért az alvás melegsége vonz, de még egy kicsit nem engedek neki; a paplannal együtt beborít a sötét és a csend, hiszen éjjel egy-két óra van; a lakótelepen mindenki alszik; nyílik a behajtott szobaajtó, az álomtól és az elmúlt nyolcvan évétől összegyűrt ám mégsem öregapós arc csak annyit kérdez: Még mindig fent vagy?, Már nem sokáig-válasz; és lassan elmúlik ennek a napnak is az éjjele.
Sok ilyen éjjel múlt el, sok... és így lett az összesből EGY (emlék).
Eltelt négy év... azóta aludtam tizenegy hónapig albérletben, majd ifjú feleségként másik tizenegyet "családos albérletben", amit 2009. febr. 26-án felcseréltünk a portugál albérletünkre.
Ma hajnali 3 óra 30 van.
"Még mindig fent vagy?"- de már csak bentről hallom a kérdést.
Az ég ugyanolyan sötét-csillagos-felhős, és felnézek rá. Csak a csillagokig látok, a "nagy sötétségig", de remélem, fentről lenéz rám ugyanaz a szempár, és hallja, ahogy válaszolok:
"Már nem sokáig, menjél Te is aludni!"
U.i.: Az írás elején még nem tudtam, hogy ilyen bejegyzés születik ma. Hiszen az életünk része ez is. Megtanulni feldolgozni mindazt, ami vár ránk. :'-)
