Az előző íráshoz kerestem meg a régi linket, és mit találtam? Nem csak a régit, hanem egy teljes kedves bejegyzést rólam :) (Igaz, kimaradt egy s-betű, de talán kijavítják majd, mert megkértem őket:) )
Magyarul:
Eszter, a bátor művész!
Nézzétek, itt a powerpoint, ami segítségül szolgált Eszternek, a esti iskola magyar diákjának, aki nagyon sok bátorsággal énekelt és örvendeztetett meg minket, egyedül állva ki a színpadra. Nagy taps neki!
De jóó, ezt nem is vártam :)
2010. május 25., kedd
Népdaléneklés 2.
Tehát, mentem én rendesen a hangpróbára. Olyan nem volt ám, csak annyi megbeszélés, hogy amit vittem powerpointos diákat, azt másoljuk át arra a gépre, ami a színpad hátterének szolgáló nagy vetítővászonra kivetíti a képeket. Mondtam, hogy ezekhez a képekhez lesz pár mondatom magyarázatként.... OK, majd nézzek fel a karzatra, és onnan látják, hogy mikor kell elindítani ill. egy-egy képről tovább lépni. Rendben. Azért én még vártam a beígért hangpróbát, de a terem és a színpad díszítésénél többre nem jutottam... belekóstoltam egy kis virágkötészetbe is, szóval, nem panaszkodom.
Viszont a meghirdetett kezdési időpont vészesen közelgett, ám közönség valahogy nem volt. Pár ember cikázott ide-oda, ők főleg a szervezők voltak, később jöttek ismeretlenek is, akik nem nagyon találták a helyüket - ebből könnyen rájöttem, hogy ők a nézők.
Elérkeztünk a program kezdési időpontjához, majd, amikor 5perc, 10 perc, 15...30...50 perc késésnél tartottunk, akkor már egyáltalán nem izgultam. Akkor már úgy voltam, hogy tök mindegy, csak kezdődjön már, mert ez így elég ciki. Mert ez már a lassan megszokott portugál pontosságon is túltett. No, azért bennem maradtunk a 60 perces keretben :)
Maga a program, mint menet közben rájöttem, arról szólt, hogy az esti iskola fontos dolog, jó ott tanulni, szeretik a diákok is és a tanárok is és lám, még olyanok is vannak köztünk, akik nem csak a tanuláshoz és/vagy tanításhoz értenek. A két szervező tanárnő volt a konferanszié, és egy-egy műsorszám között egy-két tanár ill. volt diák mesélt, hogy mit is csinálnak, mit kaptak ettől a fajta tanítástól.
Az első két műsorszámot még a közönség soraiból néztem... És megállt bennem az ütő... többször is. A másik magyar - ugye, mert kettőnkről szól ez a blog :) - mellettem csak nézett... és megállapítottuk, hogy engem átvertek :) Mert nekem halvány gőzöm nem volt a többi fellépőről. Ugye, abban a hitben éltünk, hogy majd kedves, aranyos (felnőtt)diákok szerepelnek... valami olyasmit képzeltünk el, mint egy szalagavató, csak kisebben... Hát nem... Itt profi zenészek, népdalénekes-zenész-táncosok voltak. És ehhez jöttem én, aki szeret énekelni, talán még tud is :)
Egyszerre megfogalmazódott bennem valami:
Semmi baj, visszafordulni már nem nagyon lehetne, hiszen plakáton kint a nevem és a fényképem, leadtam a vetítendő anyagot... de ami ennél sokkalta fontosabb: a többiek olyan programot hoztak, ami kapcsolatban van a portugál kultúrával, mert mindenki vagy portugál volt, vagy a Portugáliához tartozó - akár régen, akár még most is - országokból jött. Viszont itt vagyok én, akinek az anyaföldről/országból hozott "talentumai" messze születtek minden jelenlévőtől. Már tudtam, hogy büszke vagyok és hálás az Életnek, hogy ez a nap így alakult.
A diaképek egy része a két népdal portugál fordítása volt, a többi pedig magyarázó illusztráció egy-egy fontos szóhoz. Hiszen hogy is mondjam el könnyebben a képek nyelvénél, hogy mi az a darutollas legény, csárda, csendőr? És amikor már a negyedik mondatomat hallottam kívülről, magamat hallva, ahogy portugálul beszélek, elszállt a maradék csöppnyi félelem is. És nagyon jó volt a színházteremben magyarul énekelni... elképzelni sem tudtam, milyen érzés lesz...
Rajtam kívül egy ember értette az énekem és az Ő szava volt a legfontosabb a szereplés után:
"- Jó volt, hogy megmutattad ezeknek a népeknek, milyen szép dalokat is lehet énekelni!"
Az egész műsor után nagy kajálás volt, iszonyat sok hideg meleg étel és ital...
És én azt gondoltam, hogy max. a portugáltanárnőm jön oda, és mondja el, mit is gondol a szereplésről... hát nem. Tök ismeretlenek jöttek nagy mosollyal, hogy csak néztek nagy szemekkel-fülekkel, hogy mennyire más is a magyar nyelv, és nagyon köszönik, hogy gondoltam rájuk és lefordítottam a szöveget, és hogy nagyon szépek a magyar dalok. (Ill. hogy milyen bátor voltam, hogy egyedül, egyszál magamban ki mertem állni... na, ezt én is elismerem, de csak csendben.)
Nos, ez (volt) a szereplésem a messzi Luzitániában.
http://esonoites.blogspot.com/2010/04/as-imagens-falam-por-si.html
Viszont a meghirdetett kezdési időpont vészesen közelgett, ám közönség valahogy nem volt. Pár ember cikázott ide-oda, ők főleg a szervezők voltak, később jöttek ismeretlenek is, akik nem nagyon találták a helyüket - ebből könnyen rájöttem, hogy ők a nézők.
Elérkeztünk a program kezdési időpontjához, majd, amikor 5perc, 10 perc, 15...30...50 perc késésnél tartottunk, akkor már egyáltalán nem izgultam. Akkor már úgy voltam, hogy tök mindegy, csak kezdődjön már, mert ez így elég ciki. Mert ez már a lassan megszokott portugál pontosságon is túltett. No, azért bennem maradtunk a 60 perces keretben :)
Maga a program, mint menet közben rájöttem, arról szólt, hogy az esti iskola fontos dolog, jó ott tanulni, szeretik a diákok is és a tanárok is és lám, még olyanok is vannak köztünk, akik nem csak a tanuláshoz és/vagy tanításhoz értenek. A két szervező tanárnő volt a konferanszié, és egy-egy műsorszám között egy-két tanár ill. volt diák mesélt, hogy mit is csinálnak, mit kaptak ettől a fajta tanítástól.
Az első két műsorszámot még a közönség soraiból néztem... És megállt bennem az ütő... többször is. A másik magyar - ugye, mert kettőnkről szól ez a blog :) - mellettem csak nézett... és megállapítottuk, hogy engem átvertek :) Mert nekem halvány gőzöm nem volt a többi fellépőről. Ugye, abban a hitben éltünk, hogy majd kedves, aranyos (felnőtt)diákok szerepelnek... valami olyasmit képzeltünk el, mint egy szalagavató, csak kisebben... Hát nem... Itt profi zenészek, népdalénekes-zenész-táncosok voltak. És ehhez jöttem én, aki szeret énekelni, talán még tud is :)
Egyszerre megfogalmazódott bennem valami:
Semmi baj, visszafordulni már nem nagyon lehetne, hiszen plakáton kint a nevem és a fényképem, leadtam a vetítendő anyagot... de ami ennél sokkalta fontosabb: a többiek olyan programot hoztak, ami kapcsolatban van a portugál kultúrával, mert mindenki vagy portugál volt, vagy a Portugáliához tartozó - akár régen, akár még most is - országokból jött. Viszont itt vagyok én, akinek az anyaföldről/országból hozott "talentumai" messze születtek minden jelenlévőtől. Már tudtam, hogy büszke vagyok és hálás az Életnek, hogy ez a nap így alakult.
A diaképek egy része a két népdal portugál fordítása volt, a többi pedig magyarázó illusztráció egy-egy fontos szóhoz. Hiszen hogy is mondjam el könnyebben a képek nyelvénél, hogy mi az a darutollas legény, csárda, csendőr? És amikor már a negyedik mondatomat hallottam kívülről, magamat hallva, ahogy portugálul beszélek, elszállt a maradék csöppnyi félelem is. És nagyon jó volt a színházteremben magyarul énekelni... elképzelni sem tudtam, milyen érzés lesz...
Rajtam kívül egy ember értette az énekem és az Ő szava volt a legfontosabb a szereplés után:
"- Jó volt, hogy megmutattad ezeknek a népeknek, milyen szép dalokat is lehet énekelni!"
Az egész műsor után nagy kajálás volt, iszonyat sok hideg meleg étel és ital...
És én azt gondoltam, hogy max. a portugáltanárnőm jön oda, és mondja el, mit is gondol a szereplésről... hát nem. Tök ismeretlenek jöttek nagy mosollyal, hogy csak néztek nagy szemekkel-fülekkel, hogy mennyire más is a magyar nyelv, és nagyon köszönik, hogy gondoltam rájuk és lefordítottam a szöveget, és hogy nagyon szépek a magyar dalok. (Ill. hogy milyen bátor voltam, hogy egyedül, egyszál magamban ki mertem állni... na, ezt én is elismerem, de csak csendben.)
Nos, ez (volt) a szereplésem a messzi Luzitániában.
http://esonoites.blogspot.com/2010/04/as-imagens-falam-por-si.html
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)