ÁllMetSztr 5.

No, ezen is túl vagyunk. Tényleg csak egy rövid megbeszélés volt.
Megkaptam a beosztás tervet, a fizetési tervet, és mivel igent mondtam, ezért várhatom, hogy mikor mehetek a megbízóval történő interjúra. Megbízó, akivel az én munkaadóm szerződésben áll, akinek biztosítja a telefonos ügyfél-kapcsolattartó hátteret.
Ez egy telefonos beszélgetés lesz, gondolom egy szituációs gyakorlat. :)
Majd meglátjuk. :)

ÁllMetSztr 4.

A munkakeresés, állásinterjú folyamban egy kis változatosság: vendégeink érkeztek egy hétre. :) Erről mesélek majd később, ígérem.
Mintha ezt a HR-s "ismerős" is tudta volna, mert nem keresett. Aztán egy hete épp a nagybevásárlás közepén tartottam, amikor megcsörrent a telefonom. Ugye, manapság a nagybevásárlás valamelyik hiper-szuper marketben törtnénik... vagy legalábbis egy része. Én is egy ilyenben voltam, a pénztár felé gurítva a kicsikocsit. A lényeg az, hogy manapság itt a boltokban a háttérzene már nem is annyira háttér. És ez a telefonálást is befolyásolja.
Megint sikerült eljátszanom a minden harmadik/negyedik mondat után beszúrt "Elnézést, nem értettem, megismételné?"-kérdést.
Megismételte... és megint. A végeredmény: pár nap múlva újabb interjú délelőtt (reggel??) 10 órára. Menni fog? Persze.

Aha... persze. Hiába a már ismert útvonal, hiába a pontos elindulás... az országban "dúló" elégedetlenség, háborgás újabb pillanata érkezett el: metrósztrájk. Ez már nem az első és nem is az utolsó.
Tudni kell, hogy a lisszaboni metrósztrájk ált. munkakezdéstől délig tart, a földfelszínen lévő rácsos kapuk lakattal lezárva, nincs egy-egy metrószerelvény kisegítésként. Helyette van busz, villamos, taxi.
Nekem meg egyik sem. Telefon, nyugtatás: nem kell mennem. Mondom, ha már elindultam, akkor vagy taxival vagy busszal csak bemegyek. OK, ha délig-egyig beérek, minden rendben. Ha nem megy, szóljak.
Persze, a telefonomban nincsen taxis-cég elérhetőség, erre a hónapra nem vettem a lisszaboni BKV-buszra érvényes bérletet és aprópénz sem volt nálam. Így telefon haza, cél: neten kikeresni a lisszaboni és az odivelasi taxis cég telefonszámát. Sőt, ha lehet, ingyen visszahívatni magam velük. A telefonkapcsolat felemásan, de sikerült.
A taxis cégek annyi rendelést kaptak, hogy vagy foglalt volt a telefon, vagy nem tudtak küldeni kocsit... maradt a pénzkivétel és a buszozás. Azért jó, hogy van egy (!) busz, ami Lisszabon folyópartjától egészen Odivelas közepéig eljön.
Mellékes infó: ez volt az igazi tavasz vagy már inkább nyár első napja, tűző napsütéssel, alig széllel.
A buszmegállóban portugál szokás szerint hosszú sor. Azzal biztattam magam, hogy egymás mögött három busznak is itt a megállója, biztos ezért a sor. Ám a kisördög nem alszik, végig azt pusmogta a fülembe, hogy itt senki sem vár másik buszra, mindenki arra szeretne felszállni, amire én is. Ezért csúnya módon nem álltam be a sor végére, hanem az első harmadához közelítettem. Jött is a busz, de az nem ment teljesen végig a vonalon, erre nem szálltam fel. A várakozó 50 főből úgy 10 felszállt rá. Mire a vezetőnek sikerült az ajtót becsukni ill. inkább RÁcsukni az utasokra, meg is érkezett az én buszom. És a maradék 40 másik utasé. Szerencsémre nem kellett jegyet vennem, mert még a kis zöld kártyán volt pénz, így sima jeggyel utaztam.
Magyar virtus a buszra felszálláskor: az ember törekszik - a szó legszorosabb értelmében - beljebb kerülni. Nekem sikerült is eljutni a forgóig, ami hihetetlen élmény és biztonság volt. Itt kb. öten álltunk, holott tizen is elfértünk volna. (Akkor lett volna igazi tömegnyomor érzés.) Viszont a portugálok most sem tagadhatták le utazási szokásukat: felszállva alig tettek két lépést. Ami akkor nyomorgást eredményezett az ajtóknál... ja, mivel a következő megállótól kezdve a sofőr minden ajtót kinyitott, lehetett felszállni, ki hol tudott.
Volt is kis veszekedés, sőt tömegkacaj is, amikor valaki megszólalt épp akkor, mikor végre sikerült sokadik próbálkozásra becsukni az összes ajtót:
- Nyissa már ki, le szeretnék szállni!
Majd a következőnél, kisanyám! - lett volna a válaszom, de ezt nem értette volna. Maradt a derült kacagás az egész buszon. (Ez az egyik leghosszabb típus.)

A menetidő elvileg 58 perc, nos ez az ominózus napon majdnem 120 perc lett. Az út végén már le is tudtam ülni. :)
Délre beértem, bejelentkeztem, majd vártam. Fél egykor jött a "suhanós", aki már előtte kijött és mondta, hogy nemsokára visszajön beszélni velem. Csodálkoztam is, hogy ő jön, de örültem is. Közben azon gondolkoztam, emlékszik-e még rám, mert olyan faarccal beszélt hozzám, mintha tök ismeretlen lennék.
Fél egykor lehuppant mellém, elnézést kért, hogy ennyit kellett várnom. Ugyan, az eddigi utazás után ez már smafu - gondoltam magamban. Annyira lefáradtam, hogy minden munkainterjús-idegelős érzésem elszállt. Jó is volt, mert csak időpont egyeztetés céljából ültünk egymás mellett.
Eredmény: ma délután 5 órára várnak.
Azzal köszönt el, hogy akkor hétfőn majd elmondom a munkafeltételeket.
Hm... akkor most lesz interjú is?
Ma kiderül. :)