Mindenki életében bekövetkezik, nem is egyszer, az az érzés, hogy akkor most nekem rendbe kell tennem a körülöttem lévő...... (Ide behelyettesíthető az éppen aktuális dolog.)
Nálam a lista következő:
- lakás (ruhás szekrény, könyvek, füzetek, papírok, újságok, konyhai ez-az)
- a laptopon a fényképek (nagy része mára sikerült)
- levelezésekben az elmaradások.
Most ezek vannak a fejemben, persze, bővül majd a lista, vagy minimum megmarad ilyen hosszúságúnak, hiszen egy dolog kipipálva, de jön egy új.
A fényképek között találtam sima, hétköznapi pillanatfelvételeket. Ezeket nézegetve, rendezgetve jutottam el eddig a bejegyzésig.
Már régóta gondolkozom azon, hogy milyen szavakkal lehetne leírni, milyen érzés itt élni. Persze, messze vagyunk a majdnem harminc év alatt megszokott, megszeretett életünktől, tehát, jöhetnének a honvággyal teli sorok, ám az egy másik bejegyzés lehetne.
Talán azért is ma születik meg ez az írás, mert még él az otthoni nyaralás emléke, sőt, pár hete vendégségben voltak nálunk otthonról, tehát volt pár igazán városozós napom: a turistáskodás mellett be kellett mennem tömegközlekedéssel olyan helyekre, ahol eddig egyszer jártam, az útra nem is nagyon emlékeztem, de azért sikerült elérni a célt.
Otthoni nyaralásunkból visszatérve az első utam Lisszabon forgatagába elég érdekesre sikeredett. Ahogy kiléptem az ajtón elfogott, valami fura bizonytalan érzés. Ideges voltam, kapkodtam, nem éreztem magam biztonságban... pedig az út nagyobbik részén már csukott szemmel is végig mennék... de nem ma... ahogy kanyargott a busz, ahogy szálltak fel-le, ahogy bementem a metróba... ahogy az emberek mentek a dolgukra, tudomást sem véve rólam... persze, hiszen csak egy voltam a kikerülendők közül... Viszont engem minden egyes mozzanat zavart, nem tudtam hova tenni az egészet... fizikailag nem éreztem sem a teret, sem az időt...
Olyan volt, mintha most csöppentem volna bele ebbe a miliőbe... tényleg, mindenre rácsodálkoztam, minden új volt.
(Közben viszont ott zakatolt bennem az értetlenség, a kicsit tudathasadásos állapot, hiszen már két éve és öt hónapja élünk itt, nem kellett költöznünk...)
Ha egy mondattal szeretném megfogalmazni a fizikai érzésvilágát az itteni létnek, akkor ez valahogy így szólna:
Itt minden olyan kicsit kelekótya, szétszórt, összevisszás, kicsit piszkos, nagyon tarka, nagyon éles kontrasztokkal, hol nagy terekkel, hol bezártság érzéssel.
A járdákat itt macskakő fedi, ami fizikailag több rétegben is a fenti érzésvilágot erősíti.
1. A lábak sosem érzik a folyamatos, egyenes "flasztert". Még a fagyökérzet által felpúposított magyar járda is sokkal egyenletesebb.
2. Ha ránézek ezekre az apró, vajszínű macskakövekre, akkor a szemem is kuszaságot érzékel: a vajszín megszámlálhatatlan árnyalata, az egymáshoz képest hol magasabban kibukkanó kövek, hol jobban a "földbe behúzódó" kockák... köztük pedig a nagyon apró porszemekből, esőből összegyúrt, összegyűlt sötét szürke sáv... a macskakövek közti "fuga".
3. Az emberek járása sem olyan monoton, hiszen a fenti tulajdonságokhoz alkalmazkodni kell!
Az épületekre is igaz a változatosság. Sajnos, ha értékmentő szemmel nézzük, akkor a változatosság negatív értékkel is bír: nagyon gyakran egymás mellett áll egy szépen karbantartott épület, mellette egy rohadó falakkal, kitört ablakokkal árválkodó társa, majd következik egy hiper-modern újdonság. Sőt, van, hogy két épület között üres a tér... egy két vastámasztékkal megerősítve. Ez a fajta nemtörődömség már az első napokban feltűnt nekünk, mert itt nem arról van szó, hogy a városnak van egy-két... jól behatárolható lepukkant negyede, kerülete. Tényleg egyik épület követi a másikat, vagy épp egy rom, omladozó fal áll a lakott épület szomszédságában. Egyszer beszélgettünk erről portugálokkal. Mesélték, hogy nagyon sok ház azért megy tönkre, mert a lakások tulajdonosai nem is élnek az adott címen, akár évtizedek óta, így nem is törődnek az épület fizikai állapotával... Megoldás? Mende-monda szólt arról, hogy ezek a tulajdonosok büntetésre számíthatnak a hatóságoktól... bürokrácia... mikor lesz szemmel látható eredménye? A portugál intézkedés, ügyintézés gyorsaságát ismerve, egyes épületek hamarabb roskadnak maguktól össze, minthogy segítő kezek újraépítenék őket.
Visszatérve eme bejegyzés alapgondolatához: Lisszabonban sétálva a természetes káosz/rendetlenség érzése fog el mindig. Vagy az épített környezetben vagy a természetesben található mindig sok apróság, ami megerősíti ezt az érzést. És ez így jól is van. :)
