Szeretném, ha ez a blog kapocs lehetne Magyarország-NagyVilág és köztünk, akik most Portugáliában vagyunk otthon.
Annyit kérek Tőled, ki erre jársz, hogy írj (olyasmit, amiről megismerünk). Csak azért, hogy tudjuk, meglátogattál.

U.i.: Persze, ami itt megjelenik írás, kép és minden egyéb - kivéve a blog design-t - saját "termék", lenyúlni tilos :)

Magyarok Portugáliában! Csináltam levelező listát és egy csoportot az "arckönyvben"- ha szeretnétek rajta-benne lenni, írjatok! :)

2011. december 30., péntek

Ezek a portugálok, na, de kérem... házfestés 4.

Október közepén kisebb csörömpölést hallottunk lentről, de nem sokáig, így nem is foglalkoztunk vele. Amikor mentünk a lépcsőházban a kijárat felé, furcsa volt, hogy nyitva a kapu, a szőnyeg elhúzva... kint pedig vascsövek. Csak nem? De igen, ezekből lesznek majd az állványok.
Mégis akkor most mi van? (Netszlenngel élve: WTF?) Igen, ez a rövidítés a legkifejezőbb, mert az utolsó találkozó óta semmi sem történt. Csak annyi, hogy megjelentek a vascsövek a semmiből... mintha az utolsó gyűlés meg se történt volna. No, akkor készüljünk! Eső, festés... az élet szép!
Lakó szemszögből a következőkre voltunk felkészülve:
- hígítószag,
- fúrás-faragás,
- lángszóró,
- pernye, és a régi festék réteg cafatokban hullik majd szerteszét az épület mindkét oldalán,
- pár napig napközben is le kell húznunk a redőnyt (nem roló, redőny, ami maximális lehúzással maximális sötétséget eredményez még déli verőfényben is),
- akkor kelünk, amikor a festők dolgozni kezdenek (korai kelésre leszünk átállítva),
- ruhákat csak módjával mosunk, a legszükségesebbeket csak, hiszen nem tudjuk a kinti szárítókötelet használni, csak a benti szárítót, amire fele mennyiségű ruhát lehet rakni, hogy ne büdösödjenek be.
Felkészülni, vigyázz, kész, rajt!
Úgy két hétig nem történt semmi a mi lakásunk szemszögéből. Mivel középső lakásban lakunk, minden ablakunk egy oldalra néz, és nem ezzel az oldallal kezdték. A lépcsőházunk az épület szélső lépcsőháza, tehát igazából három oldalt kellett végig festeni. A keskeny, -épület vége- oldal mondjuk fele annyi idő, mint a többi. Magyarországon. :) Itt nem, ismét eltelt két hét. Szegény szomszédok, akiknek a fürdő a keskeny oldalon van! Nekik ott is van egy ablakuk. Hiába kicsi, keskeny, amolyan WC-fürdő ablak, tehát nem panoráma kilátásra épült, a betörő csak azért is ezen az ablakon akart bejutni. Na, jól nézünk ki! Nekünk ablaktalan a fürdő-WC, viszont az összes (3) ablaknál állvány lesz... Igaz, a keskeny oldalnál kétembernyi magas bokrok vannak, míg nálunk a lakótelep tág tere, tehát nagyobb az esélye, hogy meglátják, ha valaki éppen bepróbálkozna... de azért megvolt a feszkó, na!
Egyik reggel pontban 8 órakor fütyörészés és vasrudak "csengése" volt az ébresztő. Megérkeztek a mi oldalunkra! Innentől kezdve minden reggel - eső(s)napok kivételével - reggel 8 körültől olyan 11 óráig szólt az ébresztő, ha netán magunktól nem akartunk felkelni. Megfigyelés alapján pár nap alatt hivatalos "órarendet" tudtam volna írni:
8:00-11:00 - minden, ami házfestés címszó alatt fut,
13:00-16:30 - ebédszünet utáni második "műszak".
A köztes időben hova varázsolták el magukat, nem tudom, de csend volt! Lehetett itthon "agymunkát igénylő" üzemmódban dolgozni!

Amikor meg esett? Akkor csend volt... és a redőnyök helyett ezt láttuk jobbra kitekintve:




Balra pedig ezt:




És szemben pedig így festett a dolog:

No de! Szép lassan - eme utóbbi szón van a hangsúly - leégett a régi kátrányos réteg, felkerült az új sötétebb kék ill. vanília jégrém sárga, a ruhaszárító kötelek tartói azóta az "ezüstvillám" nevet is viselhetnék, az ablakpárkányokat újracsiszolták - mert a márványon nem szép a kátrányos fekete-kék-vanília jégkrém sárga festékcsepp -, és megnyugodtak a kedélyek.

Igen is, számít a külső! :)

Ezek a portugálok, na, de kérem... házfestés 3.

Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár nagyobbik része is. Festők sehol. Szomszédék sem tudnak semmi újat. Megígértettem velük, hogy ha kapnak levelet a k.k-től, akkor szólnak. Hiszen ez ajánlott levél, amit mi nem vehetünk át.
Elmúlt az augusztus is, voltunk otthon. Mire visszajöttünk? Minden a régi színben. Csak szeptember közepéig kellett várni, és megtudtuk az igazságot. Újabb lakógyűlés. Kiderült, hogy az augusztus esős volt, ezért a cég, akik vállalták a festést, csúsztak az előző munkájukkal is, nem tudták befejezni, így a mi falaink is még egy ideig ilyenek maradnak.
- Mi ez már, hogy nem jönnek?
- Mégis, mikor jönnek akkor?
- Micsoda? Majd októberben? Na, ne! Ha eddig nem jöttek, akkor nekem ne is jöjjenek! Én itt vártam őket, aztán most jönnek, amikor kezdődik az esős időszak?
(Ezt mi inkább "fos, nyálkás, nedves cucc" néven emlegetjük.)
- Most már elég, mit képzelnek? Ne jöjjenek, majd tavasszal!
- De már megvan velük a megállapodás!
- Kit érdekel? Egyébként is, garanciával dolgoznak?
- Miért nincs más cég is a lehetőségek között? Hogy hogy nem volt más ajánlat? Egyáltalán, hogy került ez a cég a képbe?
- Úgy, hogy ahol dolgozom, épp festés volt, és megkérdeztem őket, tudnának-e majd jönni ide is a nyár folyamán. Kértem árajánlatot, amit mindenki jóváhagyott az előző lakógyűlések alkalmával, tehát, akkor már elfogadták ezt a céget. Van garancia is. Hogy mennyi? Nem tudom, holnap megkérdem. Micsoda? Hívjam fel most? Hiszen késő van már... jó, rendben. Elnézést a késői telefonhívásért, de a férjét keresem. Alszik már? Ne, ne keltse fel. Na jó, ha már itt van, tehát az a kérdésem van, hogy mennyi idő a garancia, amit adnak? Értem, köszönöm.

És itt következett egy össze-vissza párbeszéd, ami min. 3 szálon futott keresztül-kasul a pincehelyiségben. A lényeg: ez a garancia elég. Nem elég. És mégis, milyen anyaggal dolgoznak?

Eme utolsó kérdés fontos volt, gondoltam én. Válasz: ott volt a költségvetésben.
- Nem, abban nem volt részletezve, sem az anyag, sem az anyagköltség... mert ez nem utolsó szempont ám! Mondta a garázsos fickó. Tudtam, ő ért a dologhoz. Mesélte is a tapasztalatait, amit sok éves munkája során élt át. Ám válasz nem érkezett. Ezt két dologgal tudom magyarázni:
1. Portugálokról van szó, ha valamit nem tudnak, akkor nem válaszolnak egyenesen. Mondanak valamit, aztán reménykednek, hogy az elég. Ha kötöd az ebet a karóhoz? Eljuttok odáig, hogy már te érzed magad furcsán, hiszen min. hatodszorra teszed fel ugyanazt a kérdést, csak mindig kicsit másképp. És a végén belefáradsz, nem kérdezed meg többet.
2. A fickó a lakóközösség bögyében van. Ezt ma már biztosan írom le. Majd elmesélem. :) Ebből adódóan, a kérdésére inkább közönyös nézés volt a válasz, mert kioktatás, utálkozás nem lehetett, hiszen szakmáról volt szó, tudták, hogy ebben a témában otthon van.

Következett a körkérdés: akkor ki mire szavaz. Válaszok:
- Ha garanciával dolgoznak, tőlem OK.
- Nekem mindegy, legyünk túl rajta.
- Ide ne jöjjenek esőben festeni! Mit gondolnak, hogy festenek egy fél napot, aztán hármat várnak, hogy megszáradjon az az egy réteg és utána folyatják?
- Amíg nem látom a teljes költségvetést, anyagnévvel, árral, garanciával együtt, addig nem fogadom el ezt így.

Rendben, akkor mára befejeztük.
Hm... érdekes. Az az érzés maradt meg bennem, hogy a k.k. utánanéz, elküldi a teljes anyagot, és újra találkozunk. Ismét rá kellett jönnöm, hogy Portugáliában élünk, ahol a dolgok mindig váratlan fordulatot vesznek.

Ezek a portugálok, na, de kérem... házfestés 2.

Telt, múlt az idő, a tulajék felvették a kapcsolatot az új k.k-vel, mert írták nekünk, hogy minden rendben. Mi el is hittük.
Aztán egy hónap múlva rájöttünk, hogy a helyzet portugál szemmel nézve van rendben. Ami mit is jelent? Azt, hogy hagy kívánni valót maga után. Itt is, ott is hibádzik valami. Magyar szemmel sok-sok elintézni, megbeszélni való akad még, messze a vége.
Erre akkor jöttünk rá, amikor újabb lakógyűlésre hívott a papír az üvegszekrényke falán. Mentem, hallgattam, olvasni nem olvastam, mert a költségvetésről szóló papírt nekem nem nyomták a kezembe, én meg nem erőszakoskodtam, hiszen döntési jogunk nincs. Amikor előkerült újból a hátralék-téma, és mindeni nézett rám nagy, kérdő szemekkel, mást nem tehettem, továbbítottam a kérdő-nézést a k.k. irányába. ő pedig megnyugtatta a ""tömeget", hogy rendeződtek a dolgok. Fellélegzés mindenki részéről. :) Annyiban maradtunk, hogy július vége felé lesz még egy találkozó, de utána már jönnek festeni. Hurrá! Mi annyiból aggódtunk, hogy nem akartuk a lakást itt hagyni őrizetlenül, hiszen úgy nézett ki, hogy mialatt mi otthon vakációzunk, a festők akkor mászkálnak majd itt a falak és ablakok mentén.
A gyűlés végén már szokás szerint mentem négyszemközti beszélgetésre a k.k-höz.
- Akkor minden rendben, nincs tartozás? - kérdeztem naivan.
- Igen, rendben van, a tulajékkal megegyeztek, hogy ennyit és ennyit kifizetnek most, a többit pedig részletekben az év végéig.
- Ühüm, értem. Köszönöm, jó éjt!
Azért ez ugye, másképp hangzik, mint amit a nagyközönség hallott, hogy "Minden rendben."?

2011. december 4., vasárnap

Ezek a portugálok, na, de kérem... házfestés 1.


Színes-szagos - szó szerint értsd! - történetünk 2011 április első felében kezdődött.
A lépcsőházba belépve balra van a postafiókok tömkelege, aminek a tetején egy üveges tároló. Ez a lakóközösség leveles ládája és hirdető fala. Nem. Átfogalmazom: a közösképviselőé. Aki (?) egy cég. Azt hiszem, maradok a portugál megfelelőnél: Condomínio. (ami lakóközösséget jelent, de valójában a lak.közösség és a közösképviselő ügyes-bajos dolgait is lefedi jelen esetben.)
Az üvegkalickában felgombostűzve jönnek az új hírek: lakógyűlés, tervezett munkálatok stb. Mivel ez kulccsal zárható, ezért a postás a két kis ajtó közti résbe illeszti be a lakóközösség víz-gáz-villany számláit, sőt, ha egy lakó a postaládájában nem neki szóló levelet talál, azt is ide csúsztatja be. Néha annyi levél van, hogy a legrégebbiek beesnek az üveg mögé... addig nincs vele baj, amíg a lakóközösségnek szóló csúszik át, de ha egy magánszemélynek szóló... mondjuk valami hivatalos dolog, aminek jó lenne célba érnie? Mindegy, Portugáliában élünk, kicsire nem adunk. :)

Levélszekrény bemutatva, kanyarodjunk vissza az eredeti történethez!
Gondoltam, beszélek már annyira portugálul, hogy lemerészkedjek egy lakógyűlésre. És milyen jól is tettem! Nyelvgyakorlás kipipálva: egyszerre min. három párbeszéd megértése, "zavarbanlevés", bemutatkozás. :) Elsőre ennyi pont elég is volt.
Kiderült, hogy a lépcsőház két homlokzatát ebben az évben esedékes újrafesteni. Ez eddig közmegelégedést váltott ki. Ám jöttek a piszkos anyagiak. Még nem volt a kezünkben - akarom mondani, a többiek kezében - semmi árlista, költségvetés. Még csak az alapoknál tartottunk. (Fontos megjegyeznem, itt mi albérlőkként nem szólhatunk bele a dolgokba, megfigyelünk és tapasztalunk. :) ) Mennyiért is lehetne megoldani, hogy áll a közösség anyagilag... khm, khm. A köz.kép. cég megbízottja ekkor kiosztotta a listát, és szép számok voltak ottan, kéremszépenalássan... főleg a "2. ft" (2. emelet, középső lakás) címszónál. Ezek mi vagyunk. Én csendesen álltam, és eléggé zavarban is voltam, amikor valaki megkérdezte, hogy abban a lakásban ki is lakik. Jelentkeztem, és minden szem rám szegeződött. Olyan szép lassan, pont annyira, hogy a vörös hajamnál egy árnyalattal vörösebb fejjel viruljak. :) A titok, amit a jószomszédunk és én tudtam, megnyugtatott: mivel albérlők vagyunk, nem mi fizetjük ezt a költséget, hanem a tulajék. A tekintetek között megtaláltam a szomszédét, ez bátorító volt. A többieké kevésbé: volt, aki életében először látott, kétkedve nézett, mit keresek én ott. Volt, aki ismert, de szikrákat szórt a szeme, hogy ekkora adósság van a lakás számláján. Végül volt a kettő keveréke, talán a legrosszabb.
Csendesen köszöntem és elmeséltem, hogy az albérletszerződésünkben az szerepel, hogy a tulajék fizetnek. Az adatok szerint úgy 2500 eurós tartozásuk volt. Ekkor még nem tudtam ezt időre átszámolni, csak azt fogtam fel, hogy nem két hónapnyi...
A népbíróság úgy ítélkezett, hogy addig nincs festés, amíg az össze tartozást ki nem egyenlítették a illetékesek. (Más lakónál is volt gond, no.) Ha ez megvan, akkor lehet tovább lépni. Azért volt egy terv, miszerint nyáron lesz a festés, mert ugye, jó száraz, napos az idő, ami kedvez a gyors munkának. Annyiban maradtunk-maradtak, hogy egy hónap múlva folyt.köv.

Miután mindenki elindult hátralevő esti teendői nyomába, odamentem a k.k-höz bemutatkozni és megkérdezni, hogy most mi is legyen a tartozással. A beszélgetésünk alapján kiderült, hogy mi a havi egyszeri email váltásunkkal gyakrabban "beszélünk" a tulajékkal, mint a k.k.cég... ezen kívül az is kiderült, hogy havonta 12 eurós a k.k.költség, tehát két évnyi a tartozás... megegyeztünk, hogy továbbítom a tulajéknak az infókat és a k.k. elérhetőségét, mivel új volt a pasi.
Tulajék nagyon köszönik, hogy ennyire odafigyelünk a dolgokra és persze, nemsokára felveszik a kapcsolatot az új k.k-vel. OK.

Mi szép nyugodtan vártunk, éltünk továbbra is a napszítta kék-fehér lépcsőházban. :)

2011. november 24., csütörtök

Portugál életérzés magyar szemmel és szívvel



Mindenki életében bekövetkezik, nem is egyszer, az az érzés, hogy akkor most nekem rendbe kell tennem a körülöttem lévő...... (Ide behelyettesíthető az éppen aktuális dolog.)
Nálam a lista következő:
- lakás (ruhás szekrény, könyvek, füzetek, papírok, újságok, konyhai ez-az)
- a laptopon a fényképek (nagy része mára sikerült)
- levelezésekben az elmaradások.
Most ezek vannak a fejemben, persze, bővül majd a lista, vagy minimum megmarad ilyen hosszúságúnak, hiszen egy dolog kipipálva, de jön egy új.

A fényképek között találtam sima, hétköznapi pillanatfelvételeket. Ezeket nézegetve, rendezgetve jutottam el eddig a bejegyzésig.

Már régóta gondolkozom azon, hogy milyen szavakkal lehetne leírni, milyen érzés itt élni. Persze, messze vagyunk a majdnem harminc év alatt megszokott, megszeretett életünktől, tehát, jöhetnének a honvággyal teli sorok, ám az egy másik bejegyzés lehetne.

Talán azért is ma születik meg ez az írás, mert még él az otthoni nyaralás emléke, sőt, pár hete vendégségben voltak nálunk otthonról, tehát volt pár igazán városozós napom: a turistáskodás mellett be kellett mennem tömegközlekedéssel olyan helyekre, ahol eddig egyszer jártam, az útra nem is nagyon emlékeztem, de azért sikerült elérni a célt.
Otthoni nyaralásunkból visszatérve az első utam Lisszabon forgatagába elég érdekesre sikeredett. Ahogy kiléptem az ajtón elfogott, valami fura bizonytalan érzés. Ideges voltam, kapkodtam, nem éreztem magam biztonságban... pedig az út nagyobbik részén már csukott szemmel is végig mennék... de nem ma... ahogy kanyargott a busz, ahogy szálltak fel-le, ahogy bementem a metróba... ahogy az emberek mentek a dolgukra, tudomást sem véve rólam... persze, hiszen csak egy voltam a kikerülendők közül... Viszont engem minden egyes mozzanat zavart, nem tudtam hova tenni az egészet... fizikailag nem éreztem sem a teret, sem az időt...
Olyan volt, mintha most csöppentem volna bele ebbe a miliőbe... tényleg, mindenre rácsodálkoztam, minden új volt.
(Közben viszont ott zakatolt bennem az értetlenség, a kicsit tudathasadásos állapot, hiszen már két éve és öt hónapja élünk itt, nem kellett költöznünk...)

Ha egy mondattal szeretném megfogalmazni a fizikai érzésvilágát az itteni létnek, akkor ez valahogy így szólna:
Itt minden olyan kicsit kelekótya, szétszórt, összevisszás, kicsit piszkos, nagyon tarka, nagyon éles kontrasztokkal, hol nagy terekkel, hol bezártság érzéssel.

A járdákat itt macskakő fedi, ami fizikailag több rétegben is a fenti érzésvilágot erősíti.
1. A lábak sosem érzik a folyamatos, egyenes "flasztert". Még a fagyökérzet által felpúposított magyar járda is sokkal egyenletesebb.
2. Ha ránézek ezekre az apró, vajszínű macskakövekre, akkor a szemem is kuszaságot érzékel: a vajszín megszámlálhatatlan árnyalata, az egymáshoz képest hol magasabban kibukkanó kövek, hol jobban a "földbe behúzódó" kockák... köztük pedig a nagyon apró porszemekből, esőből összegyúrt, összegyűlt sötét szürke sáv... a macskakövek közti "fuga".
3. Az emberek járása sem olyan monoton, hiszen a fenti tulajdonságokhoz alkalmazkodni kell!



Az épületekre is igaz a változatosság. Sajnos, ha értékmentő szemmel nézzük, akkor a változatosság negatív értékkel is bír: nagyon gyakran egymás mellett áll egy szépen karbantartott épület, mellette egy rohadó falakkal, kitört ablakokkal árválkodó társa, majd következik egy hiper-modern újdonság. Sőt, van, hogy két épület között üres a tér... egy két vastámasztékkal megerősítve. Ez a fajta nemtörődömség már az első napokban feltűnt nekünk, mert itt nem arról van szó, hogy a városnak van egy-két... jól behatárolható lepukkant negyede, kerülete. Tényleg egyik épület követi a másikat, vagy épp egy rom, omladozó fal áll a lakott épület szomszédságában. Egyszer beszélgettünk erről portugálokkal. Mesélték, hogy nagyon sok ház azért megy tönkre, mert a lakások tulajdonosai nem is élnek az adott címen, akár évtizedek óta, így nem is törődnek az épület fizikai állapotával... Megoldás? Mende-monda szólt arról, hogy ezek a tulajdonosok büntetésre számíthatnak a hatóságoktól... bürokrácia... mikor lesz szemmel látható eredménye? A portugál intézkedés, ügyintézés gyorsaságát ismerve, egyes épületek hamarabb roskadnak maguktól össze, minthogy segítő kezek újraépítenék őket.



Visszatérve eme bejegyzés alapgondolatához: Lisszabonban sétálva a természetes káosz/rendetlenség érzése fog el mindig. Vagy az épített környezetben vagy a természetesben található mindig sok apróság, ami megerősíti ezt az érzést. És ez így jól is van. :)



2011. november 20., vasárnap

Kedvenc ... zene (Akik lenéznek ránk odafentről, olvasnak-e blogot?)

A pontok azért kerültek a címbe, mert mindig más lesz a helyükön: zene, könyv, film, vers, mese, mondat, illat, érzés, íz...

Mára zene van soron. Nem egy dal vagy zenedarab, hanem kicsit "ámblokk"-sabb a dolog. Emir Kusturica, Goran Bregovič és Iggy Pop.

Ma sokszor eltűnt a netkapcsolatunk, hol csak egy percre, hol kicsit többre. Éppen elég idő ahhoz, hogy a gépen lévő zenék között válogassak.
Tudnod kell, Kedves Olvasó, hogy a gép nálam most egyet jelent egy 2.5 éves laptoppal. :) Eddig családi strapálást bírt, elég jól, ám lassan két hónapja személyes használatomba vettem. Igaz, ez a változás a zenei kínálaton cseppet sem látszik, mert eddig is ezek a zenék voltak a meghajtón. :) A zenéket pedig ketten közösen pakolgattuk fel. Ahogy ABC sorrend alapján silabizáltam a rég nem hallgatott dalokat, elfogott egy régi érzés.

Hiány. Minek is az emléke és hiánya? Ezeknek: csendes sötétben kuksolás a lakótelepi lakás kisebbik szobájában, amin testvérként osztoztam; éjjeli sötét csillagos ég; úgy húsz fok bent, kint mínusz párjaik lepik be az alvó várost; a padlón lévő matrac-ágyon ücsörögve az új számítógép halk "duruzsolása"mellett fényképek nézegetése; félálomból megszólaló testvéri hang: Kapcsold már ki, tök késő van! és álomba visszazuhanás; a hangszóró pedig csak egyesen van, alig hallható a zene; a paplan körbetekeredik a hátamon-vállamon, de épp elég rövid ahhoz, hogy a törökülést már ne is borítsa be teljes melegével, ezért az alvás melegsége vonz, de még egy kicsit nem engedek neki; a paplannal együtt beborít a sötét és a csend, hiszen éjjel egy-két óra van; a lakótelepen mindenki alszik; nyílik a behajtott szobaajtó, az álomtól és az elmúlt nyolcvan évétől összegyűrt ám mégsem öregapós arc csak annyit kérdez: Még mindig fent vagy?, Már nem sokáig-válasz; és lassan elmúlik ennek a napnak is az éjjele.



Sok ilyen éjjel múlt el, sok... és így lett az összesből EGY (emlék).

Eltelt négy év... azóta aludtam tizenegy hónapig albérletben, majd ifjú feleségként másik tizenegyet "családos albérletben", amit 2009. febr. 26-án felcseréltünk a portugál albérletünkre.
Ma hajnali 3 óra 30 van.
"Még mindig fent vagy?"- de már csak bentről hallom a kérdést.
Az ég ugyanolyan sötét-csillagos-felhős, és felnézek rá. Csak a csillagokig látok, a "nagy sötétségig", de remélem, fentről lenéz rám ugyanaz a szempár, és hallja, ahogy válaszolok:
"Már nem sokáig, menjél Te is aludni!"




U.i.: Az írás elején még nem tudtam, hogy ilyen bejegyzés születik ma. Hiszen az életünk része ez is. Megtanulni feldolgozni mindazt, ami vár ránk. :'-)

2011. november 18., péntek

ILNOVA

Tudjátok, mit jelent? Én sem tudtam sokáig. :) Instituto de Línguas (da Universidade) Nova (de Lisboa). Azaz, a lisszaboni Új Egyetem Nyelvi Központja. (Két nagy egyetem van, a Clásica és a Nova.)
2011. okt. 11-től hivatalosan magyar mint idegen nyelv órát tartok itt, hatvan órában összesen. Elmúlt egy hónap, és még mindig nem hiszem el. :) Négy tanítványom van, akik nem heccből jöttek. Ha már fizettek, akkor alapból nem hecc a dolog. :) Van, aki járt Magyarországon-Budapesten és megszerette a nyelvünket. Van, aki Budapestre fog költözni, talán végleg. Van, akinek a (jövendőbeli) családtagja magyar és van, aki orvosira jár majd hat évet Magyarországon. Ugye, ezek komoly érvek?
Korosztályilag fiatal felnőtt és középkorú felnőtt a választék. Mind nagyon jó fejek. Igaz, még többet beszélünk portugálul, de már vannak kedvenc magyar szavak: egészségedre, köztársaság, barack, dobókocka, meggylé, uborka. Ebből is látni, hogy az órai témák igen frissen, gyorsan váltják egymást.
Azért a tanterem falain kívül az egyetem területén nem érzem magam tanárnak. Már csak azért sem, mert valahogy leragadtam 24 és 26 éves korom között, és talán így is viselkedek.
Ami az ottani mindennapi tennivalókat illeti: az utcáról belépve, a kertben rögtön a portán kell kérnem a kulcsot és a teremben található masinák távirányítóit. (Amiket most már nem is használok, mert a kézi-közeli vezérlés a megbízható. De azért elkérem a dolgokat, legyen mit elhagynom.) Most már tudják, hogy tanítani jöttem és nem diák vagyok. Bár, ha jól láttam, új portaszolgálatos emberkék lesznek, kezdődik minden előröl? Talán nem, és ha látják, hogy ismerem a dörgést, akkor hamar túljutok az első "ellenőrzési ponton." A terem a másodikon van, de az épület elosztás olyan, hogy lépcsőzve a negyediken érzem magam, mire feljutok. :) A kezemben lévő kulcs és távirányítók segítenek a lépcsőn ülő-álló embereknek beazonosítani, hogy el kéne engedniük, mert várnak rám! :) (Ez most nem fellengzés, amint már a tömegközlekedésnél meséltem, sajnos az udvarias tovább engedés nem az erősségük az ittenieknek.)
Az órán is szerencsére sikerült az első pillanattól kezdve baráti hangulatot teremteni. Ha jobban belegondolok, ők is és én is diákok és tanárok vagyunk egyszerre, hiszen nekem a portugál még mindig tanulandó nyelv. Ezért volt már jó pár percnyi nevetés abból, hogy nem figyeltem oda eléggé és más szó hagyta el a számat... mert ugye, a hosszú és a gyógyszer akármennyire is szeretnénk, nem jelentik ugyanazt. :)
Ami a tanárit és a tanári kart illeti: előzőről tudom, merre található, de sosem voltam még bent. Az utóbbiból pedig csak halvány sejtéseim vannak. Na jó, ismerek három kollégát... a többieket pedig próbálom felismerni. (Kulcs, távirányító... :) ) A három kolléga:
- egy német úr, aki mindig utánunk jön ugyanabba a terembe, ahol keddenként vagyunk,
- egy spanyol nőci, aki legelső nap kisegített némi "Hol találom ezt?" infóval,
- egy argentín "srác" - pár év van köztünk -, akinek a spanyol óráira jártam be tavaly, hogy lássam, hogyan is tanítják ezt a nyelvet a portugáloknak. (Meg is kérdezte anno, hogy nem akarok-e magyart tanítani, mert ott, ahol ő főállásban dolgozik (ILNOVA), szoktak magyar órákat is tartani. Érdekesnek hangzott, idén szeptemberben gondoltam is, hogy elküldöm az önéletrajzomat, de csak halogattam... addig, amíg a munka talált meg engem.)

Heti kétszer két óra a penzumunk. Ám mivel senki nem tudta megmondani pontosan, hogy egy tanóra negyvenöt vagy hatvan perc-e, a csoportommal úgy döntöttünk, hogy nekünk hatvan perc az egy egység. Eddig nem bántuk meg. :)
A fizetés: :D :D :D megint sikerült olyan munkát találnom, ahol inkább a hivatástudat tart meg, nem a fizetés. Maradjunk ennyiben.

Így a heti fix dolgok: háromszor portugál - a régi kurzus folytatása -, kétszer magyar - erre azért készülöm is kell, ami plusz fél/egy nap -, egyszer ovi-suli. És ha minden jól megy jövő héttől a kétszeri adag nő a zumbával. :)

Ezek a portugálok, na, de kérem... - Karácsony 3.

Ezt a bejegyzést lassan két éve kezdtem el. Ilyen sem történt még velem. Ennyi ideig tartogatni valamit. Az igazat megvallva el is felejtkeztem róla. Viszont most már itt is, és otthon is - sajnos - elkezdődött a karácsonyi láz... folytatom is a mese-megfigyelést.

Mivel a Karácsonyhoz hozzátartozik a templom is
, ezért most erről mesélek.
Karácsony előtt Advent négy hetében készülünk a nagyünnepre. Jó "turistákhoz" méltóan már ismerjük a közelben lévő összes templomot - egy kivételével, de az van a legmesszebb. Adventben két templomba mentünk el szinte felváltva, hol ide-hol oda.
Első észrevétel: itt nincs igazán adventi koszorú
. Azaz, nem szokás ez a forma. A négy gyertya, a gyertyagyújtás igen, de nem kötelező koszorú formában. Az modernebb templomban lépcső alakú - négy lépcsőfokú gyertyatartót volt. Szép piros, enyhén vörös színű textilborítással és csillaggal. Szép volt, csak sajnos a magyar szemünket sehogy sem tudtuk megtanítani, hogy a forma- és színvilágot önmagáért szeresse: a vörös háttéren az ötágú csillag - szóval, számunkra kissé mellényúlás volt a dolog.
(Egyébként itt az emberek az "átkos negyven évet Magyarországon" nem ismerik. Egyszer beszélgettem egy nyomdában a nyomdásszal, valahogy szóba jött ez a téma. Bólogatott nagyokat, hogy igen, itt is volt mindenféle megfigyelés. De azért kérdezgetett, én meséltem, és csak nézett csendben. Visszakérdezett többször is, mert azt hitte, hogy a portugál tudásom nem elég kifinomult, és csak túlzok, mert nem találom a helyes kifejezést. Amikor minden megismételtem, rájött, hogy tényleg tudom, mit beszélek.)

Az oltártól jobbra volt a betlehemi életkép. :) Ez azért már olyan volt, hogy otthon is szépen megállta volna a helyét szerintem bármelyik családi hangulatú templomban. (Igen, mert több hangulatú templom létezik. És mindegyikben érezhe
ti jól is és kicsit rosszul is az ember magát. Az általunk megismert templomokról is írok majd, hangulatfestő képet, ismételten kis képzavarral élve.)
Ám hirtelen a nevetés jött rám egyik pillatanról a másikra. A kép, amihez kezdett hozzászokni a szemem: Ez így mind szép és jó, ugye? Akkor lássuk a portugál díszítést élőben! :)
(Először, kérlek, Kedves Olvasó, kapcsold be ezt a zenét, kis karácsonyi átirat. Hallgasd egy kicsit, hogy meglegyen a hangulat, majd utána jöhet a videó. :) A képminőség régi, mert a gép is régi bútordarab.)



Nekünk ez így nagyon modernül hatott... aztán próbáltunk nem rá figyelni... de a látószögbe mindig bevillant... és ami a videón nem érzékelhető: ez itt kérem szépen, nem holmi egyszerű villogó füzér, hanem programozott, azaz, néha megállt, szépen világított, majd újra nekifogott a háromféle fénycsoda szórásába.
Most így visszagondolva, mit is mondhatnék? Első reakciónk az értetlenség volt, majd a döbbenet, majd a nevetés, majd az "Ez is egy portugál szokás."-jóváhagyás volt. :)

Hogy tetszik?

2011. október 17., hétfő

Tavaszi szél eredménye

Meséltem az előző bejegyzésben a kis dalos kedvű, zenész lelkű Portugáliában élő pacsirtákról. Amikor a készülődés alatt hallottam többször is, hogy lesz "nyeremény, díj", akkor persze csak kedves szavakra, mosolyra gondoltam. A közösen eltöltött percekre, társaságra.
Ezek mellé tényleg kaptunk díjat. Hogy mit, arról még mélyen hallgat a magyar-portugál posta, viszont az írás már megszületett róla. íme:


"A "Nyíregyházával dalol az ország" elnevezésű kezdeményezés kapcsán több mint 40 hazai és határon túli település, illetve közösség csatlakozott Nyíregyházához, és énekelte szeptember 11-én este 20 órakor - a Magyar Dal Napján – a "Tavaszi szél vizet áraszt" című magyar népdalt.
A szervezők minden résztvevőnek hálásan köszönik a csatlakozást. A helyszínek és előadásmódok sokszínűsége, a közösségek együtt éneklése rendkívül megható volt számukra. A magyar dal valóban átszárnyalta a határokat és bejárta Európát.

A legjobb videók kiválasztása nehéz feladatot rótt a nyíregyházi szervezőkre, ezért úgy döntöttek, hogy két kategóriában értékelik a produkciókat. Ennek megfelelően:

Magyarországon:
1. Makó
2. Dunaújváros
3. Miskolc
Különdíjas: Zagyvarékas

Határon túl:
1. Zenta (Szerbia)
2. Isztambul (Törökország)
3. Lisszabon (Portugália)
Különdíjas: Székelyudvarhely (Románia)"


Kíváncsian várom a postát. :)

2011. szeptember 24., szombat

Tavaszi szél


Mindenki tudja folytatni a dalt, ugye? :)
Abban viszont kicsit kételkedem, hogy mindenki tud-e a Magyar Dal Napja kezdeményezésről. Röviden: Presser Gábor kezdeményezésére idén negyedik alkalommal rendezték meg az eseményt. Én még emlékszem, hogy a rádióban a csapból is azt folyt - bocsánat a képzavarért -, hogy a Sziget -1. napján csak magyar dalokat hallgathat a közönség... :) Ha lett volna rá pénzem, mentem volna. Nos, a dolog azóta már kinőtte magát és a Szigetet is... és megszületett egy rendezvénysorozat és persze, az év sok-sok napja közül egy megkapta a neves érdemet, hogy a magyar dal napja lehet. A történelem furcsa fintora, hogy ez a nap idén a "világtörténelemben" nem rólunk nevezetes... A dátum idén: szeptember 11. (Minden évben szeptember második vasárnapja.) A programról, a régmúltról, tervekről és minden egyébről bárki kedve szerint keresgéljen a világhálón, sajnos nem fizetnek a reklámért, tehát ez itt nem lesz az ingyenreklám helye. :)

Idén a szervezők arra gondoltak, hogy ha magyar dal, akkor ez kössön össze minél többünket. Persze, csak azokat, akik szeretnének ebben a pár perces "körkapcsolásban" részt venni. A terv: magyar idő szerint este 8 órakor minden magyar énekelje el a Tavaszi szelet, zenével, jókedvvel. :)
Mi még próbáltunk és főpróbáltunk is. :) Sőt, sikerült pontosan kezdenünk, és olyan fura érzés volt belegondolni, hogy itt állunk a Tejo partján, Lisszabon városának turista látványossággá nőtt régi részén - Belémben (Betlehemben) -, körülöttünk sok-sok kíváncsi arc, emberek jártukban-keltükben minket is megnéztek és -hallgattak... igen, egyszeri látványosság voltunk, remélem, valami sokadik érzékük ezt megsúgta nekik és így nagyon értékelik a mai napig, hogy mekkora szerencsében részesültek. :)

Amikor befejeztük az dalt, hátunk mögött felhangzott egy "Gratulálok, szép volt!" mondat. Nekem ez csak hab volt a tortán, mert legeslegnagyobb titokban erre vártam... igen, erre, hogy valaki, aki nem beavatott, megértse a szavainkat. Kiderült, hogy a házaspár félig magyar félig német, és a lányuk itt él pár hónapja és keresi a magyarokat... nos, a sors megtalált neki minket. Azóta már ő is tagja a facebookos kis csoportunknak. :) Szülei pedig a szép nyári nap estéjén - mert itt még ma, szept.23-án is 28 fok volt, két hete még melegebb - igazi magyar szilvapálinkát is kaptak egy kupicával. :)

Akkor most, Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Publikum! Kérem, kattintsanak és hallgassanak-nézzenek! Akár még énekelhetnek is egész nap, hiszen a magyar (nép)dal szép! :)

http://www.youtube.com/user/HunMissionLisbon

Sajnálom, hogy nem tudjátok itt egyenesben megnézni, de a beágyazás le van tiltva. :)
Köszönjük az otthoni szervezőknek, az itteni nagykövetségnek és magunknak. Tudom, ez így most furcsán hangzik, ezért átfogalmazom: Köszönet minden magyar résztvevőnek itt is, otthon is és a nagyvilágban szerteszét! :)

2011. július 21., csütörtök

Ovi-suli 4.

Akkor az ígért, nagybetűs Hazáról szóló történet.
2011-ben március 15-e keddi nap volt, ezért a tervek szerint előző szombaton a téma adott volt. Előtte egy héttel egyedül tartottam a foglalkozást, a végén megkérdeztem, hogy ki hallott már március 15-ről, miért fontos, mi a kokárda, a himnusz? Hm... inkább csak nagy csodálkozó szemeket kaptam válaszként, mindenki nézett rám, pakolt... azért egy-két gyereknek derengett valami, de láttam, jó sok része lesz a foglalkozásnak.
Volt is minden: képvetítés (emberek, események helyszínei, mai szobrok, kották, vers kéziratok), zenehallgatás, beszélgetés, kokárda-címer-zászló készítés. Megnéztük, ki írta a Himnuszt, megállapodtunk abban, hogy Kölcseytől nem kellett félni, habár szegény egyik szemére vak volt - és olyan kalózos ijesztős néha a ránk maradt képei némelyikén -, a kokárda hasonlít a lovasversenyeken a győztesnek járó "kitűzőre", franciáknak is ilyenjük van, ugyanúgy három színű, csak mások a színek. A portugál zászlóban is hasonló a piros és a zöld jelentése. A régi - "Húúú, de régi, én akkor még nem is éltem!" - 100 forintos papírpéznen ugyanaz a Kossuth Lajos képe van, aki Debrecenben a Nagytemplom melletti szobor. (Ezt az egyik kislány vette észre, amikor képeket nézegettünk.... 4 éves, rajzolgatott, mászkált, és csak úgy természetes hangon hozzávetőlegesen megjegyezte. Érthető valahol, hiszen debreceniek, és sokat sétáltak arra. Ismét példa, hogy a gyerekek váratlanul hoznak elő rég "elrejtett" dolgokat. :) )

Remélem, bennem is és a gyerekekben is megmaradt ennek a szombatnak az emléke, és a közösen készített zászlók, kokárdák, címerek majd kicsit nagyobb-felnőttebb fejjel a színes, papíros, ragasztós, rajzolós kézügyeskedés eredménye mellett más értékkel is bír majd. :)

Ovi-suli 3.

Ígértem, hogy mesélek majd kicsit a szombati foglalkozásainkról is.
A legeslegelső megbeszélős-találkozó alkalmával felmértük az erőviszonyokat, ami kicsit változott, de jó útmutató volt a felkészülésre. Tehát: ha minden gyerkőc eljön szombaton, akkor úgy 15 fővel kell számolni. Hozzájuk jön még egy-két segítő szülő, akik a legkisebbeket szórakoztatják. Hátra van még min. másik két személy, akik a foglalkozást tartó felnőtt szerepét töltik be. (Hárman indultunk, ebből ketten voltunk fixen szinte mindig, de kedves harmadik társunknak jogos a mentsége: olyan munkahelyen dolgozott, ahol néha a szombat is munkanap volt.)

Ez az "osztálylétszám" annyiban módosult, hogy ritkán voltunk maximális számban jelen, mivel szombatról lévén szó, a kicsit hosszabb alvással, családi programokkal kell osztoznunk... érhetően. Felnőtt fejjel tudom, milyen jó egy nap akkor kelni, amikor a szervezetem tényleg kelni szeretne, nem pedig óracsörgés - akarom mondani a "kedvenc" mobil csengőhangom - rikácsol már egy jó ideje a fülem közelében. Ezért is minden egyes szombatra készülődve az járt a fejemben, hogy mivel lehetne szórakoztatóvá tenni a közösen eltöltött 2-2.5 óránkat. Persze, mindig kell valami "tanulni való" is, a foglalkozást mederben kell tartani, de játszva. Ez a lényeg. Mennyire sikerült? Jó úton haladunk a tökéletes felé. :) Nekem eddig a legnagyobb "dicséret": az első rendes-tanulgatós alkalom után tudtam meg, hogy a következő héten valószínűleg két lányzó nem jön, mert más programjuk lesz. Ez csak természetes, semmi gond. Aztán eljött a második szombatunk és nyílik az ajtó, belép hatalmas mosoly-vigyorral az egyikőjük. Én megörültem, hogy mégis itt van, főleg az után, hogy megtudtam: kifejezetten ő kérte, hogy valaki hozza el őt, még így is, hogy a másik lánynak más programja volt és "egyedül" kell lennie. :)
Persze, vannak ennél kevésbé rózsaszín perceink is. Főleg abból adódott nehézség, hogy egy teremben vagyunk mind, ezért a (zaj)hangszint nem mindig a legcsendesebb.

Miről is beszélgetünk egy-egy szombat alkalmával? Jogos kérdés, hiszen az alapszituáció: általában vegyes családból jönnek a gyerekek, ahol a magyar nyelv csak házinyelv. Ehhez, tapasztalatom alapján, sajnos akarva-akaratlanul is hozzátartoznak a következő tények:
- nehéz magyarul beszélni,
- még nehezebb "idegenek" társaságában magyarul beszélni,
- na, de ez mind semmi, hiszen írni még cifrább dolog, főleg magyarul!
Kicsit ebből, kicsit abból... és máris könnyebb. Megnéztünk már sok-sok ABC-különbséget. Gyakoroltunk jó kis magyar hangokat kiejteni. A kedvenc pillanataim egyike volt, amikor az egyik kislány - az r hang/betű gyakorláskor rákerült a sor - picit megszeppenve rám nézett, és azt mondta:
- Én ezt a betűt nem tudom kiejteni, csak portugálul.
Egy pillanatig én jobban meglepődtem, mint ő, és csak reflexből válaszoltam:
- OK, mutasd!
És akkor rájöttem, hogy miről is beszélt: portugálul van egy nagyon erősen pörgő r és egy lágyabb. Az előbbit a szavak elején, ill. dupla r-nél találjuk, a másikat szó-szöveg közben. Ezen kívül még gy különbség, amit a kislány érzett, tudott és a fenti mondatával fogalmazott meg: a portugál r-t nem elől pörgetik, mint mi, hanem kb. a felső szájpadlás közepén.
Mivel mai napig nem tudom, hogy erre a különbségre a kislány egyedül jött-e rá vagy otthon volt-e már erről szó, ezért most is csak mosolygok örömömben, hogy ilyen helyzettel találkoztam. :) Tök jó dolog rácsodálkozni, hogy a gyerekek agya-gondolkodásmódja mennyivel változatosabb, csavartabb, vagy netán épp ellenkezőleg, milyen logikusan beszélnek dolgokról.

Az ABC-k rejtelmei mellett a szókincs tudatosítása a legfőbb cél párhuzamosan a már meglévő tudás összekapcsolásával. Hogy köszönsz, ha reggel találkozol valakivel az utcán? Másképp köszönsz, ha gyerek, ha felnőtt, ha ismerős, ha ismeretlen? Milyen állatokat ismersz? Hol élnek? Hogy hívják a kicsinyeit? Hogyan "beszélnek"? Hol laksz? Milyen a lakásotok/házatok? Milyen a környezete? Mi van a városban? És milyen helyek vannak még a városon kívül? Mi a térkép? Meg tudod mutatni, hogy hol laksz? Hol van Magyarország? Mi az, hogy határ? Szomszédos országok? Hogy hívják, milyen nyelven beszélnek a Magyarországgal határos országok lakói? Neked mit jelent Magyarország? Merre jártál már, mire emlékszel, mit ismersz? Mit szoktál csinálni, ha Magyarországon vagy? Mikor, kivel szoktál oda utazni?

És itt meg kell állnom a mesélésben: megint csak a gyermeki egyszerűségről pár szóval. A mai napig cseng a fülemben, amikor Magyarországról beszéltünk, többször kicsúszott a számon, hogy "haza", így kisbötűvel. Pl. Mikor mentek haza, Magyarországra általában? És a gyerekek ezen nem hökkentek meg. Vagy nem vették észre :), vagy nekik is természetes, hogy ott is élnek a családból, tehát, egy kicsit az is haza. :)

Ha már haza-kisbetűvel, akkor legyen szó a Hazáról is. A következő bejegyzésben. :)

2011. július 2., szombat

A TB ügyintézés margójára

Már kétszer szóltam a TB-nél, hogy elírták a születési időpontot és a névvel is baj van. OK, javították. Én nem néztem a monitort, hiszen, nem én dolgozom rajta.
Aztán jött az portugál EU-s TB kártya, a régi rossz adattal. Én még az előző idegbajos-történet után is voltam annyira naív, hogy meg se néztem a kártyát. Milyen jó, ha a férj ennél gondosabb! Persze, érthető, hiszen az ő kártyája volt... még mindig a rossz adatokkal. Pedig azóta eltelt több hónap.
Amikor visszamentem, és soron kívül szerettem volna, hogy két kattintást elvégezzenek a rubrikában, nem fogadtak, mert sorszám nélkül nem lehet. Mondtam, hogy nehogy már nekem kelljen megint fél napot itt töltenem azért, mert ők elszúrtak valamit. Már pedig ha nincs sorszámom, akkor nem fogadnak. Erősködtem, akkor azt mondták, hogy ahhoz az ügyfeleshez menjek, aki a rossz adatok alapján állította ki a kártyát. Szerencsére bent volt. A nő azzal kezdte, hogy van-e sorszámom. Mondtam, nincs, tegnap voltam itt, és rosszak az adatok, amik alapján ő készítette el a kártya kérést, pedig én már voltam itt pár hónapja, hogy javítsák ki... akkor azt mondta, várjak, amíg végez. Vártam is, azt hittem, hogy az előtte ülő ügyféllel, de nem, hanem mindenkivel... 5-tól fél8-ig? Szerencsémre volt valaki, aki odaadta számát, mert nála kettő volt... így számmal kerültem a nőhöz, mosolyogva kérdezte: Sikerült sorszámot szereznem? Erre már nem is feleltem, és ő is látta, jobb, ha ezt nem firtatja tovább.
Mondtam, mi is lenne a dolga, meg is nézte, kérdezte, miért nem akkor szóltam, amikor a nyomtatvány töltötte. Erre sem válaszoltam, és látta, hogy nem vagyok hajlandó magyarázkodni, mert nem is nekem kéne.
Kijavította a dátumot is és a nevet, majd kinyomtatta. Akkor a név jó volt, a dátum nem. Mindent újra, nyomtatás: a dátum jó, a név nem. Komolyan kínomban nevettem, szegény nő nem. Harmadszorra sikerült mindent rendesen lementeni. Pedig láttam, mit csinált, a gép nem mentett... nem tudom, miért... Szóval, meglett a jó papír is, a kártya is megérkezett. :)

Otthon, amikor használni akartuk, kiderült, hogy olyan hosszú a portugál szám, hogy nem fér be a kórház rendszerébe Magyarországon... Na, ennyit erről. :)

EU, TB, CdS és jó kis idegbaj - pedig én csak laborra jöttem...

A rövidítések: EU - Euróapi Unió, TB - Társadalom Biztosítás, CdS - Centro de Saúde (otthon kb. "SZTK", csak itt nincs se rötgen, se vérvétel, se semmi, szimplán dokinézőbe járunk ide, majd a doki innen küld el laborra és minden egyébre.)

Meséltem már régebben az itteni TB ügyintézésről: 1., 2., 3. részben.
Akkor azt hittük, hogy ennyi, már csak fizetni kell. De nem, óóóóó, hát hogy is lehettünk ilyen naívak!

Szerencsére ritkán látogattuk egy ideig az orvosi intézményeket, ám aztán jött a szükség. És az tudjuk, hogy nagy úr. Az egyik látogatás alkalmával ha már ott vagyunk-alapon, megkérdeztem a dokicsajszit, hogy itt hogyan működik a terhesgondozás és minden más ebben a témakörben. Még nem (volt) aktuális a dolog, de szerettünk volna tisztán látni. Ugye, itt mindennek van vizitdíja, laboroknak is, ám ha megvan a pozitív teszteredmény, akkor onnantól kezdve minden, a témába vágó orvosi intézkedés ingyenes. Orvosi vizsgálat, labor... persze, ha az ember a köz-orvosi ellátást veszi igénybe, és nem magánkórházasdit játszik. Ám mivel nem volt pozitív eredmény, ezért ha labor vizsgálatokat szerettünk volna, akkor annak van díja, de nem sok, hiszen megvan az EU-s TB kártya, ami alapján eddig is csak annyit fizettünk, amennyit egy portugál. Gondoltuk, megnézzünk a labort, kaptam is a dokicsajszi által kinyomtatott két oldalas listát, amit a laborba kellett vinnem, ezen szerepeltek nevek-számok-vonalkódok. Azaz, vonalkódok nem, de akkor még nem tudtam, hogy kellenek ilyenek is. A papírt a rendszerbe bevitt adataim alapján köpi ki a gép, a dokik nem tudnak vele mit kezdeni, megbuherálni stb.

Mentem is a legközelebbi laborba, ahol a nő átfutotta a papírt, és megkérdezte, hogy ugye, tudom, hogy ez nagyon sokba fog nekem kerülni. Mi? Hiszen itt az EU-s TB kártyám, azzal pedig olyan, mint egy portugálnak. Hát nem, mert én nem olyan listát hoztam, hanem másmilyet. Innen hiányoznak a vonalkódok, ami a portugálok laborkérő listáján szerepelnek. Menjek vissza dokimhoz, mondjam meg neki, hogy vonalkódos papírt adjon. Ha nem, akkor így csak az első oldal 150 euró lesz.

Mentem is vissza, a felvételi pultnál már ismert a csaj, mondtam a gondom, ő meg csak sajnálkozott és mondta, hogy a doki nem tud változtatni, mert a rendszerben lévő adataim alapján a rendszer állítja ki a papírt. Én meg csak arra tudtam hivatkozni, hogy voltunk már TB kártyával orvosi laborvizsgálaton, és akkor nem volt semmi gond. Igaz, akkor én csak kísérő-tolmács-lelkitámasz voltam, és a páciens férfi volt. Talán ez a gond? Enyhe nemi megkülönböztetés? :) Persze ez utóbbit, nem kérdeztem meg, nem voltam annyira vicces kedvemben. Mert jelen pillanatban úgy tűnt, hogy valami nagy gebasz van, és ha tényleg kell az orvosi ellátás, akkor sem kaphatok normál árfolyamon, mert a rendszer nem engedi.

A felvételi pultos nő elküldött másik labor-központba, hátha ott elfogadják a papírt normál áron. De nem, és ott legalább jófejek voltak, elmesélték, hogy azért nem, mert a rendszerben az van a kódok alapján, hogy engem nem a magyar TB biztosít, hanem valami nemzetközi cég, akikkel nekik nincsen szerződésük, azaz, nem tudják kin behajtani a pénzt. Mondtam, hogy soha semmi közöm nem volt hozzájuk...

Letelt a munkaidő, már nem tudtam sehova se menni. Másnap mentem a jó öreg Loja do Cidadãoba, húztam sorszámot, végig vártam a napot, majd sikerült beszélnem az egyik ügyfelessel. Ő csak nézett, hebegett-habogott (sz***t sem tudott mondani), végül már minden kollégája ezen rágódott, de megoldást nem tudtak. Felhívtak valami központibb TB osztályt, azok viszont már nem dolgoztak aznap... megoldás? Jöjjek vissza másnap, vagy valamikor, amikor időm van. Persze, nem lehet soron kívül, újabb fél napos várakozásra kell készülni...

Ez volt az a pont, amikor mindenkit elküldtem.... mindenhova. Igen, ettől a naptól kezdve valahogy könnyebben csúsznak ki a számon a "csúnya beszéd szavai", ha gond van. :)

Itthon elkeseredésemben a neten megkerestem azt a nemzetközi betegbiztosítót, akik a portugál lapomon szerepeltek. Szerencsére megtaláltam őket, és elköltöttem jó sok magyar forintot, mert le nem raktam addig a mobiltelefont, amíg valahogyan dűlőre nem jutottunk.

Az első meglepetés: ez a cég pénzzel nem is foglalkozik, csak betegszállítással.
A második meglepetés: ők utasbiztosítók, azaz "nyaralókat" segítenek, magyarán, náluk köt ki mindenki, akinek a külföldi utazása során van biztosítása és bajba került.
A harmadik meglepetés: ők a magyar TB-vel nem állnak semmilyen szerződésben.
Mindezekből kifolyólag nem is szerepelek a nyilvántartásukban, soha nem is szerepeltem.
Megállapodunk abban, hogy küld nekem email-ben egy nyilatkozatot minderről. Ezt azóta is várom :)

Következő elkeseredett lépésem: nem a TB részleget kerestem fel, hanem az Egészségügyit a Loja-ban. Ott hamar sorra kerültem, egy kedves srác volt az asztal másik oldalán. Én már annyira ideges voltam, hogy megkérdeztem, beszélhetek-e vele angolul. Igen. :) Persze, mondtam neki, hogy portugálul is tudok, és tudom, hogy jól mondtam el mindent portugálul, és azt is értették, amit mondani akartam, de... nem is tudom, mi ütött belém, hogy angolul akartam a sráccal beszélni. Mindenesetre nagyon segítőkész volt és látszott, hogy érti a dolgát. Mellette ült egy munkatársa, egy nőci, akivel már volt dolgom, mert 2 héttel ezelőtt ő írt be valamit a papírjaimra.

A srác leírt mindent, megígérte, hogy utánajár a dolognak és felhív, ha tud valamit. Csütörtök délután volt, a délelőttöt még a TB részlegnél töltöttem elmagyarázva, hogy már telefonáltam is haza a magyar céghez, akik megmondták, hogy nekik semmi közük az állami TB-s dolgokhoz. Mire csak vállvonogatást, és kedves szemekkel való pislogást kaptam cserébe... ekkor húztam sorszámot elkeseredésemben az EÜs- részleghez. (Mert ez itt két külön intézet. Ennyi bürokráciát!! Ezért is megy itt minden ilyen tetűlassan...)

A srác pénteken hívott, hogy be tudok-e menni, mondtam, hogy sajnos nem, csak hétfőn. OK, semmi baj, jöjjek.
Be is mentem, hamar sorra is kerültem, egy nő fogadott. Mondtam, mi járatban vagyok, vette is elő a srác jegyzeteit. Közben már ismerősként köszönt rám a másik székről az a nőci, aki pár hete bevitt valami adatot a rendszerbe rólam.

2 perc múlva már nem volt olyan nyugodt mosolyú! Kiderült, hogy amikor ő szöszmögött az adataimmal, valamit nem úgy sikerült lementenie, ahogy azt kellett volna. Ő váltig állította a kollégájának, hogy mindent jól írt, és le is mentette a gépbe, de mégsem úgy volt benn a dolog, ahogy kellett volna. Egy átkozott számsor miatt idegeltem majdnem 3 hetet... kijavították, mentem az SZTK-ba próba laborbeutaló-kérésre, és a felvételi pultos "ismerősöm" kicsit kétkedve, de megcsinált mindent, amit kértem. És lőn csoda!! A gép kiköpte a csoda-vonalkódos papírokat!

Ez már bizonyíték arra, hogy portugál állampolgárhoz hasonló fizetési kötelezettségeim vannak az orvosi ügyekben. Ki is próbáltam, voltam már házidokinál, és tényleg, minden simán ment. :)

U.i.: az adatbevitel itt is amolyan portugál módon megy. Folyt.köv.

2011. június 22., szerda

Pályázat!

Szívembe zártam a kis közösséget, hiszen az Élet hozzájuk sodort. :)
http://hangtar.radio.hu/kossuth#!#2011-06-21
Tanúim lesztek című műsor, 13 óra 38perc 40 másodperctől.
http://orszagut.comze.com/

Nézzétek, menjetek közönségnek, pályázzatok! :)

2011. május 30., hétfő

Ovi-suli 2.

Ennél kicsit formálisabb, komolyabb volt az első bejegyzésem címe, de az akkor volt.
Most pedig már lassan fél év eltelt. Fél évvel együtt ha jól számolom, már túl vagyunk az egytucat alkalmon is. :) Elérkezett a nyár, vele együtt a jóidő, így most kicsit ritkultak a foglalkozások. Talán menni kéne kirándulni! :) Bár, mostanában elég kiszámíthatatlan az időjárás... míg otthon - Magyarországon - lassan kánikula lesz, addig itt esik, süt, fúj... minden ez, csak nem portugál nyár.

Jó, most nem folytatom az időjárás jelentést, mert ennek a bejegyzésnek nem ez a témája.

Hogy is kezdődött? A FB-csoportban jött egyik nap a kérdés: van-e kereslet rendszeres magyar foglalkozásra? A válasz igen volt. Ekkor kezdtünk el azon gondolkodni, hogy a kereslethez kínálat is szükségeltetik, azaz, kik lennének olyan elszántak, képzettek, pihentek - a szó pozitív értelmében -, akik vezetnék a foglalkozásokat. Én már az első pillanattól kezdve nem hívom iskolának, tanításnak, habár a neve ezt sugallja. Mivel egy gyerek 5 napig ilyesmibe jár, akkor a 6. napon kicsit másképp is lehetne, nem? Ezért az elképzelésünk az volt, hogy mindig legyen újdonság, amit el lehet sajátítani, legyen játék és mindez magyarul menjen. Semmi sem kötelező, de azért figyeljünk egymásra, arra, aki tartja a foglalkozást és persze a társakra is. Nos, ez nem mindig sikerül 100%-san, de azért jól mennek a dolgok. Egy nehéz délelőttünk volt, ezt el kell ismernünk. :)
Az első bejegyzésemben a "hivatalos összegzés" olvasható, amit a legeslegelső találkozónk után írtam. Úgy két hétre rá már megoldódott a legégetőbb probléma: a helyszín. Egyik kedves apuka - akinek a fiai is jöttek volna, remélem, a jövőben jönnek is majd - úgy három nap alatt szerzett termet a munkahelyén. Ingyen! Ezt a mai napig nem hiszem el. (Persze, ételben fizettünk a döntéshozónak: diós, mákos, kakaós és túros bejgli formájában és kísérőnek egy képeslap, amire magyarul és portugálul írtunk köszönő szavakat és mindenki a legszebb írásával a nevét is odatette. :) Erről jut eszembe, kedvenc bejgli receptemet meg kell osztanom Veletek! :) )

A terem számunkra a lehető legjobb! Nem túl nagy, mozgatható asztalok és székek, filctollas tábla - és a gyerekeknek van érzékük ahhoz, hogy ne magukat és egymást firkálják az alkoholos filccel, hanem csak a táblát! Projektor, hangfal, légkondicionálás, ami fontos, mert ez jelenti télen a fűtést, nyáron meg a hűtést, bár ez utóbbit mostanában nem próbáltuk még ki.
El kell ismernem, vannak nehézségeink is: mivel egy helyen egy időben tartunk mindenkinek foglalkozást, ez azt jelenti, hogy min. 2 korcsoport van egy légtérben. És a piciknek ha nem tetszik valami, akkor az alap háttérzaj megerősödik.
Ebből született az eddigi - szerintem - egyetlen nehéz napunk: a nagyobbakkal egymást, sőt néha a saját hangunkat sem hallottuk. :) Tényleg fárasztó volt, de azért kibírtuk. Ebből levontuk a tanulságot, a gyakorlat még várat magára.

Még egy aprócska kényelmetlenség: a terem egy könyvtárhoz tartozó tanterem, ahova bárki leülhet tanulni. Nos, szombat lévén az épület de.10-kor nyit, nekem a busz-metró menetrend úgy hozza, hogy 10:15-re oda szoktam érni. Eleinte minden nyugis volt. Nyugis alatta az üres termet értem, ahova egy lélek nem jött be, még be sem dugta az orrát senki. Aztán úgy félidőben jártunk, kezdtem megnyugodni, hogy milyen jó helyet is kaptunk, amikor is egyik "hajnalban" már bent ültek úgy négyen. Kedvesen bekopogtam és elmagyaráztam, hogy 45 perc múlva itt foglalkozást tartunk. Néztek nagy szemekkel, de bólintottak, hogy rendben. Én kint leültem a kanapéra - amit elfogadnék itthon is - és vártam. Közben jött két újabb tanuló, azaz felnőtt. Amikor bementem és kértem őket, hogy a megbeszéltek szerint menjenek át a könyvtárba, akkor a két új tag felháborodva nézett rám. Elmondtam nekik is ottlétem okát... nem enyhítettem meg a szívüket. Kedvesen álltam, vártam, majd győztünk! :) Én nem akartam mellveregetve arra hivatkozni, hogy hivatalos engedélyünk van, nem szeretem a protekciós helyzeteket. Egyszerűen kiraktam a nyomtatott kis papírt az ajtóra, ami elmondta minden arra járónak, hogy mit is keresnek 3-12 éves gyerkőcök szombat de.11-13:30 között egy egyetemi teremben.:)
Eme eset óta mindig kicsit szívem a torkomban dobogó érzéssel megyek az üvegezett teremajtóhoz.
Hogy is zajlik egy ilyen délelőtt? Erről szól a következő bejegyzésem. :)

2011. május 28., szombat

Munka

Azért van mit újból bevésni: a portugálok nem sietik el a dolgot és nem is olyan alaposak, mint ahogy egy magyar gondolja. :)
Miután rábólintottam a munkafeltételekre és azt is megmondtam, hogy másfél hét múlva utazom Budapestre három hétre, a HR-s megígérte, hogy erről tájékoztatja a spanyol céget és úgy gondolja, hogy ez nem lesz gond. A beszélgetés során rákérdeztem, hogy a következő megbeszélés is szemtől szemben a már ismert irodaépületben lesz-e. Igen volt a válasz.
Ahogy mentünk kifelé azért megint szóba hoztam a leendő munkaadómmal történő találkozót. Akkor már azt kaptam válaszként, hogy nem, nem személyes találkozó lesz, hanem telefonon keresztül. OK, gondoltam, bemegyek, a cég biztosítja azt az infrastruktúrát, amivel majd a jövőben is dolgoznom kell, egyszóval, szituációs játéknak fogtam fel a dolgot. (Még azt is megkockáztattam, hogy nem is a spanyol cégtől lesz a beszélgető partner, hanem ott az irodában valaki egy másik szobából felhív.) Elköszöntünk, én azzal az ígérettel indultam haza, hogy a hét második felében - hétfőn volt a megbeszélés - vagy a következő hét elején lesz az újabb próba.

A napok múltak... telefonhívás, email sehol... elérkezett a következő hét keddje, mi péntek reggel indultunk Bp-re. Itthon még az is felvetődött ötletként, hogy nem is kell majd bemennem... szerda délelőtt csörög a mobil: akkor 20 perc múlva lenne a megbeszélés. De én ennyi idő alatt nem érek be! Óh, nem is kell, konferencia telefon beszélgetés. Aha, csakhogy nekem kimaradozik néha a vétel, mint a mérgezett egér, úgy szoktam fel-alá járni a lakásban, ha mobilon kell hivatalos dolgot intéznem. Persze, ebből csak azt kötöttem az orrára, hogy olykor kimaradozik egy kicsi. :) Felajánlottam, hogy akár 5 percen belül elindulok be az irodába, de nem, ez nem jó, mert a megbízó cégnek most van ideje. Akkor mi legyen? Azt a választ kaptam, hogy felhívja a céget, megmondja, hogy ilyen probléma van és visszahív. Még megkérdeztem, hogy, ugye, szólt nekik a háromhetes távollétemről. Őőőő, mikor is megyek? Mikor is jövök? Na, itt a portugál alaposság: szerintem nem is szólt semmit sem a megbízónak erről. :) Ismét példa arra, hogy ha valamit az ember komolyan gondol, azt többször kell egyeztetni, rákérdezni...
Annyiban maradtunk, hogy akkor most telefonál egyet, és visszahív, hogy mi legyen.
Közben én is telefonáltam, és persze, hogy idegesen, de nevetésben törtem ki, amikor megállapítottuk, hogy hiába élünk két éve együtt itt kint Portugáliában, az emberismeretből van mit még tanulnom. Hiszen Valaki megmondta, hogy nem kell majd nekem bemennem! :)

Jött az ismeretlen számról a hívás: a HR-s kicsit zavarban volt - nekem annak tűnt a hangja alapján, főleg, mert az előző beszélgetésünkkor sokkal nyugisabb volt... - és azt mondta, hogy nem veszik fel a telefont. Tehát ma nem lesz interjú...

OK, elmúlt egy nap - csütörtök - hívás nélkül, pénteken mi reggel, hajnal fél7-kor szálltunk taxiba és mentünk a reptérre.
Nagyon jó volt otthon. :) Sok fontos beszélgetés, finom ételek, Húsvétolás.
Volt minden, csak munkainterjú nem. :D

Türelem rózsát terem, tartja a mondás. Én szeretem a rózsát, mégha sokat is kell dolgozni érte.
Lehet, hogy más munka rózsabimbó nyílik nekem?

2011. május 17., kedd

Ha én egyszer...

No, nem gazdag lennék, csak saját lakás/ház tulajdonos! Akkor biztos, hogy a konyhámban lenne egy ekkora nyújtófelület.
És akkor biztos, hogy nekilátnék a háromnál több részből álló fonat készítésének is... vagy legalábbis a megtanulásának... addig marad a videó. :)
Link
Nektek mi a kedvenc ételetek, elkészítés terén?

2011. április 11., hétfő

ÁllMetSztr 5.

No, ezen is túl vagyunk. Tényleg csak egy rövid megbeszélés volt.
Megkaptam a beosztás tervet, a fizetési tervet, és mivel igent mondtam, ezért várhatom, hogy mikor mehetek a megbízóval történő interjúra. Megbízó, akivel az én munkaadóm szerződésben áll, akinek biztosítja a telefonos ügyfél-kapcsolattartó hátteret.
Ez egy telefonos beszélgetés lesz, gondolom egy szituációs gyakorlat. :)
Majd meglátjuk. :)

ÁllMetSztr 4.

A munkakeresés, állásinterjú folyamban egy kis változatosság: vendégeink érkeztek egy hétre. :) Erről mesélek majd később, ígérem.
Mintha ezt a HR-s "ismerős" is tudta volna, mert nem keresett. Aztán egy hete épp a nagybevásárlás közepén tartottam, amikor megcsörrent a telefonom. Ugye, manapság a nagybevásárlás valamelyik hiper-szuper marketben törtnénik... vagy legalábbis egy része. Én is egy ilyenben voltam, a pénztár felé gurítva a kicsikocsit. A lényeg az, hogy manapság itt a boltokban a háttérzene már nem is annyira háttér. És ez a telefonálást is befolyásolja.
Megint sikerült eljátszanom a minden harmadik/negyedik mondat után beszúrt "Elnézést, nem értettem, megismételné?"-kérdést.
Megismételte... és megint. A végeredmény: pár nap múlva újabb interjú délelőtt (reggel??) 10 órára. Menni fog? Persze.

Aha... persze. Hiába a már ismert útvonal, hiába a pontos elindulás... az országban "dúló" elégedetlenség, háborgás újabb pillanata érkezett el: metrósztrájk. Ez már nem az első és nem is az utolsó.
Tudni kell, hogy a lisszaboni metrósztrájk ált. munkakezdéstől délig tart, a földfelszínen lévő rácsos kapuk lakattal lezárva, nincs egy-egy metrószerelvény kisegítésként. Helyette van busz, villamos, taxi.
Nekem meg egyik sem. Telefon, nyugtatás: nem kell mennem. Mondom, ha már elindultam, akkor vagy taxival vagy busszal csak bemegyek. OK, ha délig-egyig beérek, minden rendben. Ha nem megy, szóljak.
Persze, a telefonomban nincsen taxis-cég elérhetőség, erre a hónapra nem vettem a lisszaboni BKV-buszra érvényes bérletet és aprópénz sem volt nálam. Így telefon haza, cél: neten kikeresni a lisszaboni és az odivelasi taxis cég telefonszámát. Sőt, ha lehet, ingyen visszahívatni magam velük. A telefonkapcsolat felemásan, de sikerült.
A taxis cégek annyi rendelést kaptak, hogy vagy foglalt volt a telefon, vagy nem tudtak küldeni kocsit... maradt a pénzkivétel és a buszozás. Azért jó, hogy van egy (!) busz, ami Lisszabon folyópartjától egészen Odivelas közepéig eljön.
Mellékes infó: ez volt az igazi tavasz vagy már inkább nyár első napja, tűző napsütéssel, alig széllel.
A buszmegállóban portugál szokás szerint hosszú sor. Azzal biztattam magam, hogy egymás mögött három busznak is itt a megállója, biztos ezért a sor. Ám a kisördög nem alszik, végig azt pusmogta a fülembe, hogy itt senki sem vár másik buszra, mindenki arra szeretne felszállni, amire én is. Ezért csúnya módon nem álltam be a sor végére, hanem az első harmadához közelítettem. Jött is a busz, de az nem ment teljesen végig a vonalon, erre nem szálltam fel. A várakozó 50 főből úgy 10 felszállt rá. Mire a vezetőnek sikerült az ajtót becsukni ill. inkább RÁcsukni az utasokra, meg is érkezett az én buszom. És a maradék 40 másik utasé. Szerencsémre nem kellett jegyet vennem, mert még a kis zöld kártyán volt pénz, így sima jeggyel utaztam.
Magyar virtus a buszra felszálláskor: az ember törekszik - a szó legszorosabb értelmében - beljebb kerülni. Nekem sikerült is eljutni a forgóig, ami hihetetlen élmény és biztonság volt. Itt kb. öten álltunk, holott tizen is elfértünk volna. (Akkor lett volna igazi tömegnyomor érzés.) Viszont a portugálok most sem tagadhatták le utazási szokásukat: felszállva alig tettek két lépést. Ami akkor nyomorgást eredményezett az ajtóknál... ja, mivel a következő megállótól kezdve a sofőr minden ajtót kinyitott, lehetett felszállni, ki hol tudott.
Volt is kis veszekedés, sőt tömegkacaj is, amikor valaki megszólalt épp akkor, mikor végre sikerült sokadik próbálkozásra becsukni az összes ajtót:
- Nyissa már ki, le szeretnék szállni!
Majd a következőnél, kisanyám! - lett volna a válaszom, de ezt nem értette volna. Maradt a derült kacagás az egész buszon. (Ez az egyik leghosszabb típus.)

A menetidő elvileg 58 perc, nos ez az ominózus napon majdnem 120 perc lett. Az út végén már le is tudtam ülni. :)
Délre beértem, bejelentkeztem, majd vártam. Fél egykor jött a "suhanós", aki már előtte kijött és mondta, hogy nemsokára visszajön beszélni velem. Csodálkoztam is, hogy ő jön, de örültem is. Közben azon gondolkoztam, emlékszik-e még rám, mert olyan faarccal beszélt hozzám, mintha tök ismeretlen lennék.
Fél egykor lehuppant mellém, elnézést kért, hogy ennyit kellett várnom. Ugyan, az eddigi utazás után ez már smafu - gondoltam magamban. Annyira lefáradtam, hogy minden munkainterjús-idegelős érzésem elszállt. Jó is volt, mert csak időpont egyeztetés céljából ültünk egymás mellett.
Eredmény: ma délután 5 órára várnak.
Azzal köszönt el, hogy akkor hétfőn majd elmondom a munkafeltételeket.
Hm... akkor most lesz interjú is?
Ma kiderül. :)

2011. április 9., szombat

ÁllMetSztr 3.

A spanyol kolléganővel bejött még egy pasi is, aki mintha ott se lett volna... semmit sem szólt, csak állt és... olyan volt, mintha beleolvadt volna a falba. Aki jártas az ilyenekben, megmondaná nekem, hogy mi lehetett a feladata?
A spanyol nőci kérdezgetett ezt-azt, miért kezdtem spanyolt tanulni, hol? Mit dolgoztam? Mióta élek Portugáliában? Voltam-e már hosszabb ideig Spanyolországban? Erre is mint minden más kérdésre az igazat válaszoltam, hogy sajnos hosszabb ideig, pl. ösztöndíj, nem voltam. Aztán még pár mondat, majd elköszönt, és kiment a "Néma Faltámasszal" együtt. Mi, az eredeti "páros" még beszélgettünk, aztán egyedül maradtam, míg ők hárman kint megtárgyalták a dolgokat. Mint amikor szigorlatozott, meg államvizsgázott az ember... csak ott őt küldték ki a folyosóra várni. :)
Suhanós-interjúztatóm vissza.
- Nagyon köszönjük, hogy eljött, az a helyzet, mivel teljesen új a sp. partner és nem tudunk róla sok mindent, ezért egy ok van, ami miatt nem kaphatja meg az állást: mivel nem élt huzamosabb ideig Spanyolországban, ezért lehet, hogy nem kezelné megfelelően a spanyol embereket, mivel talán lennének abból adódó problémák, hogy nem ismeri elsőkézből a spanyolokra jellemző mentalitást.
Rendben, mondtam, semmi baj.
Mivel most már nyugisabb volt a beszélgetés, nem lógott a levegőben a bizonytalanság, a srác elmondta, hogy szerinte ez fura indok, de sajnos nem ő az, aki dönt. Az önéletrajzom változatos és érdekes és ami a legfontosabb: azt vette észre az elmúlt 1.5 órában, hogy akármilyen helyzetbe, ismeretlenek közé kerülök, teljesen nyugodtan, nyitottan, barátságosan bánok az emberekkel, ami kevés jelentkezővel kapcsolatban mondható el. Mert látja, hogy ez nem egy felületes dolog, hanem tényleg így van, hiszen a mondvacsinált viselkedés 1.5 óra alatt megkopik és előjön a valódi személyiség.
Keresett másik spanyolos munkát, két nap múlva mentem is egy újabb interjúra, ami az előz szöges ellentéte volt, és máig örülök, hogy nem sikerült. Ott az ügyfélszolgálatos telefonhívások mellett reklámozni is kellett volna az új termékeket. Azaz, rátukmálni a szerencsétlen - és gondolom, kicsit ideges hívóra - éppen valami galibával küszködő ismeretlenre a cég legújabb valamijét. :) Tíz perces "interjú" volt, portugálul... holott ez is egy spanyolos dolog lett volna... egy nálam fiatalabb csajszi eleve úgy jött a bejelentkező pulthoz, hogy:
- Szia, Te vagy az Eszter? Jól vagy?
Puszi, puszi... hm... nekem ez furán fiatalos volt. :)
A kérdések a következő témákat tárgyalták: mióta és miért vagyok Portugáliában, mennyire gyorsan tudok gépelni, mennyire tudom a szám.gépet használni, beszélek-e angolul?
Kedvesen váltunk el, majd másfél hét múlva a "suhanós" HR-s interjúztatómtól jött a telefonhívás, hogy sajnos az az állás sem jött össze.
Én meg csak mosolyogtam a napsütötte Lisszabon egyik baromi meredek utcáján mászkálva. Mert épp turistásat játszottam, és megnéztem egy újabb városrészt... és megint rájöttem, hogy ez az ország szép. :)

ÁllMetSztr 2.

Még a hétvégén megnéztem pontosan a címet a jó kis gugli segítségével, meg is terveztem, hogy hogyan kell menni. Metró, busz. :) Lisszabon újabb részét fedezhettem fel a buszból folyamatosan utca nevet és házszámot keresgélve... ennek eredményeképp nem sok mindenre emlékszem. Leszálltam és a házszámok alapján elindultam.
Csakhogy: újból rá kellett döbbennem arra tényre, hogy itt az utcán nem mindig számít, hogy melyik a páros, melyik a páratlan oldal. Pl.: ha szimplán egy utcán baktat az ember, de az egyik oldalt szép park húzódik... nos, akkor már gyanús a dolog: az utcán egymást követik a páros és páratlan számok, sőt, ha már úgy tűnik, hogy az utcának vége, mert a saroképületen egy újabb utcanévre bukkanunk, akkor sem érezthetjük biztonságban magunkat, mert az eddig követett utca házszámai szemben - az elvileg már másik utca túloldalán - folytatódnak. Azaz: örülj, hogy szép az idő, csiripelnek a madarak és a számozás megértését hagyd másra!
A buszmegállót elhagyva kb. két méter után megkérdeztem egy járókelőt, hogy odavalósi-e. (Mert ha nem, akkor még kisebb az esélye, hogy valós választ adjon. Így sem árt több embertől megkérdezni ugyanazt, akkor talán sikerül is megtalálni a helyes választ valahol félúton a kapott információkat összegezve.) A kérdésem annyi volt, hogy merre növekszik a számozás, mert láttam 12 után 13-t, aztán 6-t. :) Kaptam is rá választ. Bementem egy újságoshoz, ő az ellenkezőjét mondta. Mivel a cég egy multi, ezért gondoltam, talán az épülete is valami modern, csili-vili lesz, nem pedig azon kissé lerobbant házak közül az egyik, melyek között éppen keresgéltem. Ez is segített abban, hogy az újságosnak hittem inkább. Visszafordultam a buszmegálló felé, az időm vészesen fogyott, már csak negyed órám volt a találkozóig. Megkérdeztem még egy ismeretlent, ő is az újságossal egybehangzó választ adott, sőt, ajánlotta szálljak fel a buszra, mert elég messze van a keresett házszám. A busz jött is, és tényleg! Még három megállót kellett utaznom. OK, itt a tömegközlekedésben létező megállók nagyrésze elég közel van egymáshoz, de most sikerült kifognom egy meredek, kanyargós utat... jobb volt a buszozás.
Végeredmény: teljesen ismerős helyen bukkantam ki, és nagyot nevettem, mert tudtam volna egy könnyebb útvonalat is. Ám, akkor nem ismerhettem volna meg Lisszabon eddig számomra rejtve maradt részeinek egyikét. :)

Épületbe be, információs-biztonságiőrös pultnál jelentkezés, "beszállókártya" kézhezkapása... és kínos várakozás az előtérben a folyamatosan ki-be csapódó bejárat mellett. Ezt még tetézte, hogy a dolgozók is csak kis forgókaros-kártyás valamin jöhetnek ki és be, ami folyamatosan csipog, van, amikor hangosabban is, ha éppen valami miatt nem akarja elfogadni a kártyát. Gondolkoztam bőszen: akarom-e én ezt? Körülöttem gyűltek az emberek, mindenkinek vendég beléptető kártya felcsipeszelve. Na, ez az, amit én nem csináltam. Magamat bélyegezzem meg? Mindig is nevetségesnek tartottam a nyakba akasztott céges belépőkártyát... viszem én magammal, be is mutatom, ha kérik... de inkább a saját ízlésemnek megfelelő nyakláncot hordok, ha lehet, jó? Tehát: kártya a kézben, később a táska vállpántjára rögzítve.
Vártam, vártam... aztán jöttek ketten is, akik szép spanyolsággal magyarázták a pultnál, hogy a spanyol állásinterjúra jöttek, du. 2 órára. Pff... én is... akkor ez most egy közös csoportos játék lesz, ahol majd a "nagyfőnök szeme" kívülről figyel és kiválasztja a lehetséges befutókat? Már erre is felkészültem, és láttam a többiek szemében azt a fajta óvatoskodó pillantást, amivel a másikat méregetik. Én nem méregettem, csak néztem és azon gondolkoztam, akarom-e én ezt?

Annyiban maradtam magammal: ki kell próbálni, hiszen ilyet még nem csináltam, biztos jó móka lesz. Vesztenivalóm nincs.
Töprengésemből kimozdított egy mellettem enyhén rohanó léptekkel haladó öltönyös fickó, aki akkor jött vissza valahonnan és pár szót váltott a biztonsági pultnál ülővel. Aztán bement, de előtte odafordult hozzám, és kéz-szem kontaktussal a tudomásomra hozta, hogy tud rólam, majd jön. Két perc múlva megjelent két munkatársa és arra kértek mindenkit, hogy akik a du.2 órás interjúra jöttek, legyenek szívesek befáradni. Mentem én is, végigvezettek a "munkaboxos" termen, ahol mindenki fülhallgatóval a fején beszélt, monitort nézve, billentyűzetet csépelve vagy éppen jegyzetfüzetbe rajzolgatva... zászlók ill. az országokra jellemző turistalátványosságot ábrázoló karton díszek lógtak egy-egy asztalcsoport felett így jelezve, hogy ki melyik országhoz tartozó cégeknek az ügyfélszolgálatát látja el. Bementünk egy kisebb terembe, ahol asztalsorok, minden ülőhelyhez egy számítógép csatolva... Kb. középtájt választottam magamnak helyet, kezdtem lepakolni, amikor az ajtóból susmorgást hallottam... Mintha nevemet mondták volna... de ez kicsit becsapós, mert portugál "bennszülött nyelvjárásban" a nevem hasonlít az egyik mutatószóhoz, így nem tudtam eldönteni, hogy most mi a helyzet. Ám, amikor már hatodszorra mondták a nevem, akkor hátrafordultam, hogy lássam, rólam van szó, vagy csak mutogatnak. Ekkor megláttam a tíz perccel előbb mellettem elsuhanó alakot és a két beinvitáló közül a nő rám nézve, de a csoportnak intézve a kérdést megszólalt:
- Van itt egy Eszter nevű hölgy?
Rögtön mondtam, hogy igen, engem történetesen így hívnak. Erre ő ismét megkérdezte ugyanazt, megint rám nézve. Vicces játék volt. :) Mire megint igen volt a válaszom, arra kért, hogy akkor menjek a kollégájával - a suhanóssal -, mert nekem nem ide kellett jönnöm, és bocsánat a kellemetlenségért. Semmi baj, mondtam, de ő addig, míg el nem hagytam a termet, bocsánatot kért folyamatosan. Már én éreztem magam zavarban a végén, szóval elég gyorsan átléptem a "kijáraton". Erre a jövendőbeli interjúztatóm is bocsánatot kért. Megnyugtattam, OK, nekem semmi bajom, szóval, hagyjuk ezt. :) Két perc portugál beszélgetés után a fülem azt súgta, hogy ő volt az, akivel a telefonon beszéltem.
Beléptünk egy ici-pici irodába. Kb. 0.5m x 1 m volt az egész. Leültünk, láttam a névtábláját és akkor megvilágosodtam: azért értettem meg őt a telefonban, mert nem portugál! De hibátalnul beszélt portugálul. Mivel spanyol céggel kapcsolatos a leendő állás, ezért abban állapodtunk meg, hogy én beszéljek végig spanyolul, ő pedig néha portugálul néha spanyolul fog társalogni velem, majd menet közben bejön egy anyanyelvi spanyol kollégája is, mert azért ez is szükséges, csak egy pár kérdés erejéig. Egész jól ment a dolog, beszélgettünk midenféléről az önéletrajzom alapján. Olyan érzésem volt, mintha már régóta ismernénk egymást, olyan felületes ismerősi viszonyban lennénk és most éppen összefutottunk és leültünk egy kávé mellé beszélgetni.

2011. április 7., csütörtök

ÁllMetSztr 1.

Áll - mint állásinterjú.
Met - mint metró.
Sztr - mint sztrájk.

Akkor kezdjünk minden az elején, szép sorjában.

Az egészet a magyar ovi-sulinak köszönhetem. :) Ami az állásinterjút illeti. Ott kaptam egy emailt, az egyik anyuka-tanár társamtól, aki kapta az ő egyik ismerősétől, aki kapta... ez már nem számít.
Az email egy továbbküldött levél volt, amiben az egyik álláshirdető oldal - minő meglepő? - egyik hirdetése szerepelt. Csakhogy, az álláshirdetésre a jelentkezés elég furmányos volt. Az emailből mentem a hirdetési oldalra, onnan nem ám a cég jelentkezési felületére, hanem még a hirdetési oldal saját adatbázisába kellett regisztrálnom. Regisztráció alatt értsd: név, cím, elérhetőség, nyelvtudás, mennyit szeretnél keresni? (Hogy mennyit? Hahaha, annyit, hogy ne kelljen 65 évesen is dolgoznom és a családom is normálisan élhessen!)
No, visszatérve a töltögetéshez. Amikor lenyomtam a "kész/mentés/tovább" gombot, örültem, hogy minden OK, most már elintéztem a rám eső részt. Hát nem. Vagyis részben igen, mert így továbbléphettem a hirdető cég saját adatbázisába, ahol ugyanazokat a dolgokat kellett kitöltenem + önéletrajz feltöltés. Ez is kipipálva. Kaptam egy emailt, hogy köszönik szépen, majd egy bizonyos telefonszámról a napokban felhívnak.
Már el is felejtettem, amikor szól a mobilom, itthon. Tudni kell, hogy a lakásban valami miatt szakadozik a mobil-vonal. Ehhez társult egy anyanyelvi portugál nőci, akitől 3 perc alatt háromszor kérdeztem meg, hogy megismételné-e amit mondott. Ekkor megkérdezte, hogy beszélek-e portugálul. Mondtam, igen, valamennyire, de a vonal nem túl jó. (Azt már nem mondtam, hogy egy multicégnél dolgozó embernek lehetne annyi sütnivalója, hogy odafigyel arra, akivel éppen "üzletel", azaz kicsit lassabban is beszélhetne, főleg úgy, hogy kiderült, nem is kéne túlzottan portugálul beszélnem. :) ) Ezt még tetézte azzal, hogy megkérdezte ugyanazokat a kérdéseket, amikre nekem már kétszer kellett válaszolnom írásban a neten. Szinte kívülről fújtam a válaszokat. :) Azzal köszönt el, hogy OK, akkor majd keresnek.
Ismét már majdnem a feledés homályába veszett az egész, amikor újból zenélt a mobilom. A telefonszámot nem mentettem el, de emlékeztem rá. Felkészültem, hogy "hajnali" 9-kor megint a nőcivel kell majd társalognom... főleg, hogy aznap még nem beszéltem túl sokat... és az ember reggel enyhén rekedt... Nagylevegő, gomb lenyom, és... egy normálisan beszélő férfi a vonal túlsó végén. Kezdte ugyanazokat a bevezetőkérdés-infókat mondani, amiket a nőtől már hallottam. Mondtam is, hogy ezzel már kerestek. "Rendben, akkor egy személyes állásinterjúra szeretném behívni." Ekkor megállt bennem az ütő kicsit. Egy spanyol projekthez keresnek munkatársakat, ezért az első lépés egy pár perces beszélgetés, hogy lássák, tényleg beszélek-e spanyolul. Kérdeztem, hogy ez személyes lesz majd, ugye? Persze, igen. Megnyugodtam, hogy nem a szakadozó mobilvonalon kell eladni magam. :) Még volt pár kérdés, aztán jött a hidegzuhany:
- Akkor lenne szíves most két percben mesélni nekem az eddigi munkatapasztalatiról spanyolul?

Miiii??? Nem erről volt szó - futott át az agyamon - ezért kérdeztem rá direkt, hogy akkor az majd egy személyes interjú lesz... de nem volt mit tenni, a lassan fél éve alig használt spanyolomat előkotortam és meséltem. Képzeljetek el egy nőcit, aki pizsamában a panellakás nappalijában fel-alá járkál kb. 1.5 méter hosszban úgy 4km/órás sebességgel. (Mikre nem voltak jók az "időre menő cserkész túrák a portyázásokon"! Mert a gyorsaságomat ez alapján jól meg tudtam becsülni. :) ) Ja, még néha befigyelt a félig becsukott szem is, ami azért fontos, mert egyszerre csak már nem voltam egyedül a szobában, hanem pizsamás Társam is megjelent, de szegénynek egy "Jóreggelt-leintést" tudtam csak adni két spanyol szó között. Milyen jó, ha szavak nélkül is megértik az embert! Rögtön ismét egyedül voltam a szobában, valamit hadováltam, aztán kifogytam a szuszból. A pasi megköszönte, mondta, hogy akkor vár egy személyes találkozóra. Mondjuk pénteken? Jelen beszélgetés csütörtök reggel zajlott. Jól jött, hogy éppen kilábaló-félben voltam egy torok-légcső-hurutból, szóval, megkértem, hogy lehetne-e a következő hét eleje, mert még nem kéne sokat mászkálnom orvosi tanácsra.
- Akkor legyen hétfő, jó?
- Rendben, az már jó.
- Biztos, hogy addigra meggyógyul?
- Biztos.
- Akkor hétfő du.2. Megadom a címet. (...) Ha mégis valami közbejönne, csak hívjon fel ezen a számon... St... vagyok. (aha, persze, azért nem beszélt olyan szépen, hogy meg is értsem a sose hallott nevét. :) )

Tehát, cím, időpont megvan.
Mi kell még? Papírok. Mindegyik: diploma, diplomafénymásolat, nyelvvizsga, +fénymásolat, önéletrajz angolul, portugálul, spanyolul, netán még diplomamunka is... ja, és persze a sok A4-s nyomtatvány, ami a portugál létünk jogosultságát hívatott bizonyítani.

Aztán egy gyors telefon egy argentin ismerősnek, hogy ráér-e a hétvégén egy gyorstalpaló-spanyoltudás-felfrissítésre. :) És ez is kipipálva a szombaton megtartott röpke 4 órás találkozóval. :)

A hétvége enyhe idegbetegség és villámfogyókúra jegyében zajlik... inkább nem részletezem. :)

És eljött a bűvös hétfő.

2011. január 12., szerda

Magyar "óvoda-iskola"

Igeeen! Ha minden igaz, akkor ez is életre kelt. Már volt megbeszélés, másfél hét múlva lesz az első foglalkozás.
Ez a bejegyzés most szolgálati célú is egyben, mert az alábbiakban az első megbeszélésünk összefoglalóját olvashatjátok. Bárki, akinek van tapasztalata ebben a témában, írjon akár ide a bejegyzéshez, akár e-mailben, jó? Nagyon jól jönne minden segítség. :) Köszönöm.
Akkor olvassátok, nagy örömmel teszem közzé:

"Kedves érdeklődők és mindenki itt a listán!

Tegnap találkoztunk öten a magyar "vasárnapi iskola-óvoda" első
szervezési megbeszélésén. Összegyűjtöttük az induláshoz fontos már
meglévő forrásainkat, "tan"eszközeinket, személyi erőforrásokat,
működési formát és végig gondoltuk, mire is van még szükségünk.

Ami már megvan:

1. Alapvető cél: a gyerekeknek magyar nyelvű foglalkozásokat tartani,
ahol más "hasonszőrű" gyerekekkel lehetnek együtt. Így hol kötetlen,
hol kicsit kötöttebb módon magyarul beszélhetnek, tanulhatnak. A
játékos foglalkozás az alapvető forma, ennek szinonimájaként
használjuk a tanulás kifejezést.
2. Eszközök: jelenleg gyűjtés alatt, van már kiindulási alapnak
szolgáló könyvünk: Kiliki a Földön című gyerekeknek szóló magyar mint
idegen nyelv nyelvkönyv hang és képanyaggal, játékkártyákkal stb. Ezen
kívül gyerekdalok és -versek, mondókák, társasjátékok lesznek a
segítségünkre.
3.Születőben van egy foglalkozás-tematika is, amikor kész, küldjük.
(mindennapok, egy kis kultúra stb.)
4. Helyszín: ez a legnagyobb kihívás, mert csak átmeneti megoldásunk
van jelenleg: amíg fizikailag lehetséges, szószerint családi
környezetben, azaz lakás. Egy helyszín-kérés már elindult, de még
nincs eredmény.
5. Időpont: valószínűleg hétvége, de ezt az érdekeltekkel meg kell szervezni.
6. Foglalkozást tartók: arra gondoltunk, hogy minden alkalommal lenne
egy "tanár", akit min. 1 szülő segít. Jelenlegi tanárjelöltek mi
vagyunk, öten - ld. a levél végén -, de aki kedvet és tehetséget érez,
szóljon!
7."Tanóra": indulásként heti egy alkalom, kb. 2 óra egy kisebb
szünettel. Minden alkalomra a résztvevőktől kérünk egy kis
enni-innivalót, amiből a félrerakható maradékot továbbvisszük a
következő hétre. A tematikát elküldjük, az adott napért felelős
tanár-szülő páros egyeztet személyesen, magánúton.
8. Pénzügyi tudnivalók: maga a tanítás önkéntes alapon működik majd. A
terembérletet ill. a felmerülő infrastrukturális költségeket - pl.
fénymásolás, eszköz-készítéshez alapanyagok.stb. - az adott
foglalkozáson résztvevők között osztanánk szét egyenlően.

Amire szükség van:

1. Mindenkitől helyszín ügyben segítség. Gondoltunk akár
iskola-egyetem terembérlésre, könyvtár gyerek-részlegére. Alapvetően
mindenki által lehetőleg könnyen megközelíthető helyszínt keresünk.
2. Eszközök: bárkinek ötlete és akár kéznél lévő eszköze van, ami
felhasználható a foglalkozásokon. (könyv, hanganyag, képek,
társasjátékok, kártyák stb.) Ezen kívül segítség a videó-kép
vetítésben. Énekek-dalok mellé hangszerek?
3. Pénzügyi támogatásban ötletek a követségen kívül, mert velük
beszélünk, ha minden jól megy talán már a jövő héten. A
nagykövetséggel jelenleg jó a kapcsolatunk, mindkét fél részéről
megvan a közös, egymást segítő gondolkozás ami a Portugáliában élő
magyarok kulturális életét illeti. Még hivatalosan nem kerestük meg a
követséget ebben az egész ügyben, de ez már csak napok kérdése, hiszen
egy kidolgozott tervvel célszerű a dolog. :) Meglátjuk, hogy a
követség miben tudna segíteni.


Jelenleg itt tartunk. Bárkinek bármilyen kérdése, kérése, ötlete van,
írjon az "ovoda-iskola" címmel.

Köszönjük szépen. Remélem, hamar találkozunk."