Portugál életérzés magyar szemmel és szívvel

Mindenki életében bekövetkezik, nem is egyszer, az az érzés, hogy akkor most nekem rendbe kell tennem a körülöttem lévő...... (Ide behelyettesíthető az éppen aktuális dolog.)
Nálam a lista következő:
- lakás (ruhás szekrény, könyvek, füzetek, papírok, újságok, konyhai ez-az)
- a laptopon a fényképek (nagy része mára sikerült)
- levelezésekben az elmaradások.
Most ezek vannak a fejemben, persze, bővül majd a lista, vagy minimum megmarad ilyen hosszúságúnak, hiszen egy dolog kipipálva, de jön egy új.

A fényképek között találtam sima, hétköznapi pillanatfelvételeket. Ezeket nézegetve, rendezgetve jutottam el eddig a bejegyzésig.

Már régóta gondolkozom azon, hogy milyen szavakkal lehetne leírni, milyen érzés itt élni. Persze, messze vagyunk a majdnem harminc év alatt megszokott, megszeretett életünktől, tehát, jöhetnének a honvággyal teli sorok, ám az egy másik bejegyzés lehetne.

Talán azért is ma születik meg ez az írás, mert még él az otthoni nyaralás emléke, sőt, pár hete vendégségben voltak nálunk otthonról, tehát volt pár igazán városozós napom: a turistáskodás mellett be kellett mennem tömegközlekedéssel olyan helyekre, ahol eddig egyszer jártam, az útra nem is nagyon emlékeztem, de azért sikerült elérni a célt.
Otthoni nyaralásunkból visszatérve az első utam Lisszabon forgatagába elég érdekesre sikeredett. Ahogy kiléptem az ajtón elfogott, valami fura bizonytalan érzés. Ideges voltam, kapkodtam, nem éreztem magam biztonságban... pedig az út nagyobbik részén már csukott szemmel is végig mennék... de nem ma... ahogy kanyargott a busz, ahogy szálltak fel-le, ahogy bementem a metróba... ahogy az emberek mentek a dolgukra, tudomást sem véve rólam... persze, hiszen csak egy voltam a kikerülendők közül... Viszont engem minden egyes mozzanat zavart, nem tudtam hova tenni az egészet... fizikailag nem éreztem sem a teret, sem az időt...
Olyan volt, mintha most csöppentem volna bele ebbe a miliőbe... tényleg, mindenre rácsodálkoztam, minden új volt.
(Közben viszont ott zakatolt bennem az értetlenség, a kicsit tudathasadásos állapot, hiszen már két éve és öt hónapja élünk itt, nem kellett költöznünk...)

Ha egy mondattal szeretném megfogalmazni a fizikai érzésvilágát az itteni létnek, akkor ez valahogy így szólna:
Itt minden olyan kicsit kelekótya, szétszórt, összevisszás, kicsit piszkos, nagyon tarka, nagyon éles kontrasztokkal, hol nagy terekkel, hol bezártság érzéssel.

A járdákat itt macskakő fedi, ami fizikailag több rétegben is a fenti érzésvilágot erősíti.
1. A lábak sosem érzik a folyamatos, egyenes "flasztert". Még a fagyökérzet által felpúposított magyar járda is sokkal egyenletesebb.
2. Ha ránézek ezekre az apró, vajszínű macskakövekre, akkor a szemem is kuszaságot érzékel: a vajszín megszámlálhatatlan árnyalata, az egymáshoz képest hol magasabban kibukkanó kövek, hol jobban a "földbe behúzódó" kockák... köztük pedig a nagyon apró porszemekből, esőből összegyúrt, összegyűlt sötét szürke sáv... a macskakövek közti "fuga".
3. Az emberek járása sem olyan monoton, hiszen a fenti tulajdonságokhoz alkalmazkodni kell!



Az épületekre is igaz a változatosság. Sajnos, ha értékmentő szemmel nézzük, akkor a változatosság negatív értékkel is bír: nagyon gyakran egymás mellett áll egy szépen karbantartott épület, mellette egy rohadó falakkal, kitört ablakokkal árválkodó társa, majd következik egy hiper-modern újdonság. Sőt, van, hogy két épület között üres a tér... egy két vastámasztékkal megerősítve. Ez a fajta nemtörődömség már az első napokban feltűnt nekünk, mert itt nem arról van szó, hogy a városnak van egy-két... jól behatárolható lepukkant negyede, kerülete. Tényleg egyik épület követi a másikat, vagy épp egy rom, omladozó fal áll a lakott épület szomszédságában. Egyszer beszélgettünk erről portugálokkal. Mesélték, hogy nagyon sok ház azért megy tönkre, mert a lakások tulajdonosai nem is élnek az adott címen, akár évtizedek óta, így nem is törődnek az épület fizikai állapotával... Megoldás? Mende-monda szólt arról, hogy ezek a tulajdonosok büntetésre számíthatnak a hatóságoktól... bürokrácia... mikor lesz szemmel látható eredménye? A portugál intézkedés, ügyintézés gyorsaságát ismerve, egyes épületek hamarabb roskadnak maguktól össze, minthogy segítő kezek újraépítenék őket.



Visszatérve eme bejegyzés alapgondolatához: Lisszabonban sétálva a természetes káosz/rendetlenség érzése fog el mindig. Vagy az épített környezetben vagy a természetesben található mindig sok apróság, ami megerősíti ezt az érzést. És ez így jól is van. :)

Kedvenc ... zene (Akik lenéznek ránk odafentről, olvasnak-e blogot?)

A pontok azért kerültek a címbe, mert mindig más lesz a helyükön: zene, könyv, film, vers, mese, mondat, illat, érzés, íz...

Mára zene van soron. Nem egy dal vagy zenedarab, hanem kicsit "ámblokk"-sabb a dolog. Emir Kusturica, Goran Bregovič és Iggy Pop.

Ma sokszor eltűnt a netkapcsolatunk, hol csak egy percre, hol kicsit többre. Éppen elég idő ahhoz, hogy a gépen lévő zenék között válogassak.
Tudnod kell, Kedves Olvasó, hogy a gép nálam most egyet jelent egy 2.5 éves laptoppal. :) Eddig családi strapálást bírt, elég jól, ám lassan két hónapja személyes használatomba vettem. Igaz, ez a változás a zenei kínálaton cseppet sem látszik, mert eddig is ezek a zenék voltak a meghajtón. :) A zenéket pedig ketten közösen pakolgattuk fel. Ahogy ABC sorrend alapján silabizáltam a rég nem hallgatott dalokat, elfogott egy régi érzés.

Hiány. Minek is az emléke és hiánya? Ezeknek: csendes sötétben kuksolás a lakótelepi lakás kisebbik szobájában, amin testvérként osztoztam; éjjeli sötét csillagos ég; úgy húsz fok bent, kint mínusz párjaik lepik be az alvó várost; a padlón lévő matrac-ágyon ücsörögve az új számítógép halk "duruzsolása"mellett fényképek nézegetése; félálomból megszólaló testvéri hang: Kapcsold már ki, tök késő van! és álomba visszazuhanás; a hangszóró pedig csak egyesen van, alig hallható a zene; a paplan körbetekeredik a hátamon-vállamon, de épp elég rövid ahhoz, hogy a törökülést már ne is borítsa be teljes melegével, ezért az alvás melegsége vonz, de még egy kicsit nem engedek neki; a paplannal együtt beborít a sötét és a csend, hiszen éjjel egy-két óra van; a lakótelepen mindenki alszik; nyílik a behajtott szobaajtó, az álomtól és az elmúlt nyolcvan évétől összegyűrt ám mégsem öregapós arc csak annyit kérdez: Még mindig fent vagy?, Már nem sokáig-válasz; és lassan elmúlik ennek a napnak is az éjjele.



Sok ilyen éjjel múlt el, sok... és így lett az összesből EGY (emlék).

Eltelt négy év... azóta aludtam tizenegy hónapig albérletben, majd ifjú feleségként másik tizenegyet "családos albérletben", amit 2009. febr. 26-án felcseréltünk a portugál albérletünkre.
Ma hajnali 3 óra 30 van.
"Még mindig fent vagy?"- de már csak bentről hallom a kérdést.
Az ég ugyanolyan sötét-csillagos-felhős, és felnézek rá. Csak a csillagokig látok, a "nagy sötétségig", de remélem, fentről lenéz rám ugyanaz a szempár, és hallja, ahogy válaszolok:
"Már nem sokáig, menjél Te is aludni!"




U.i.: Az írás elején még nem tudtam, hogy ilyen bejegyzés születik ma. Hiszen az életünk része ez is. Megtanulni feldolgozni mindazt, ami vár ránk. :'-)

ILNOVA

Tudjátok, mit jelent? Én sem tudtam sokáig. :) Instituto de Línguas (da Universidade) Nova (de Lisboa). Azaz, a lisszaboni Új Egyetem Nyelvi Központja. (Két nagy egyetem van, a Clásica és a Nova.)
2011. okt. 11-től hivatalosan magyar mint idegen nyelv órát tartok itt, hatvan órában összesen. Elmúlt egy hónap, és még mindig nem hiszem el. :) Négy tanítványom van, akik nem heccből jöttek. Ha már fizettek, akkor alapból nem hecc a dolog. :) Van, aki járt Magyarországon-Budapesten és megszerette a nyelvünket. Van, aki Budapestre fog költözni, talán végleg. Van, akinek a (jövendőbeli) családtagja magyar és van, aki orvosira jár majd hat évet Magyarországon. Ugye, ezek komoly érvek?
Korosztályilag fiatal felnőtt és középkorú felnőtt a választék. Mind nagyon jó fejek. Igaz, még többet beszélünk portugálul, de már vannak kedvenc magyar szavak: egészségedre, köztársaság, barack, dobókocka, meggylé, uborka. Ebből is látni, hogy az órai témák igen frissen, gyorsan váltják egymást.
Azért a tanterem falain kívül az egyetem területén nem érzem magam tanárnak. Már csak azért sem, mert valahogy leragadtam 24 és 26 éves korom között, és talán így is viselkedek.
Ami az ottani mindennapi tennivalókat illeti: az utcáról belépve, a kertben rögtön a portán kell kérnem a kulcsot és a teremben található masinák távirányítóit. (Amiket most már nem is használok, mert a kézi-közeli vezérlés a megbízható. De azért elkérem a dolgokat, legyen mit elhagynom.) Most már tudják, hogy tanítani jöttem és nem diák vagyok. Bár, ha jól láttam, új portaszolgálatos emberkék lesznek, kezdődik minden előröl? Talán nem, és ha látják, hogy ismerem a dörgést, akkor hamar túljutok az első "ellenőrzési ponton." A terem a másodikon van, de az épület elosztás olyan, hogy lépcsőzve a negyediken érzem magam, mire feljutok. :) A kezemben lévő kulcs és távirányítók segítenek a lépcsőn ülő-álló embereknek beazonosítani, hogy el kéne engedniük, mert várnak rám! :) (Ez most nem fellengzés, amint már a tömegközlekedésnél meséltem, sajnos az udvarias tovább engedés nem az erősségük az ittenieknek.)
Az órán is szerencsére sikerült az első pillanattól kezdve baráti hangulatot teremteni. Ha jobban belegondolok, ők is és én is diákok és tanárok vagyunk egyszerre, hiszen nekem a portugál még mindig tanulandó nyelv. Ezért volt már jó pár percnyi nevetés abból, hogy nem figyeltem oda eléggé és más szó hagyta el a számat... mert ugye, a hosszú és a gyógyszer akármennyire is szeretnénk, nem jelentik ugyanazt. :)
Ami a tanárit és a tanári kart illeti: előzőről tudom, merre található, de sosem voltam még bent. Az utóbbiból pedig csak halvány sejtéseim vannak. Na jó, ismerek három kollégát... a többieket pedig próbálom felismerni. (Kulcs, távirányító... :) ) A három kolléga:
- egy német úr, aki mindig utánunk jön ugyanabba a terembe, ahol keddenként vagyunk,
- egy spanyol nőci, aki legelső nap kisegített némi "Hol találom ezt?" infóval,
- egy argentín "srác" - pár év van köztünk -, akinek a spanyol óráira jártam be tavaly, hogy lássam, hogyan is tanítják ezt a nyelvet a portugáloknak. (Meg is kérdezte anno, hogy nem akarok-e magyart tanítani, mert ott, ahol ő főállásban dolgozik (ILNOVA), szoktak magyar órákat is tartani. Érdekesnek hangzott, idén szeptemberben gondoltam is, hogy elküldöm az önéletrajzomat, de csak halogattam... addig, amíg a munka talált meg engem.)

Heti kétszer két óra a penzumunk. Ám mivel senki nem tudta megmondani pontosan, hogy egy tanóra negyvenöt vagy hatvan perc-e, a csoportommal úgy döntöttünk, hogy nekünk hatvan perc az egy egység. Eddig nem bántuk meg. :)
A fizetés: :D :D :D megint sikerült olyan munkát találnom, ahol inkább a hivatástudat tart meg, nem a fizetés. Maradjunk ennyiben.

Így a heti fix dolgok: háromszor portugál - a régi kurzus folytatása -, kétszer magyar - erre azért készülöm is kell, ami plusz fél/egy nap -, egyszer ovi-suli. És ha minden jól megy jövő héttől a kétszeri adag nő a zumbával. :)

Ezek a portugálok, na, de kérem... - Karácsony 3.

Ezt a bejegyzést lassan két éve kezdtem el. Ilyen sem történt még velem. Ennyi ideig tartogatni valamit. Az igazat megvallva el is felejtkeztem róla. Viszont most már itt is, és otthon is - sajnos - elkezdődött a karácsonyi láz... folytatom is a mese-megfigyelést.

Mivel a Karácsonyhoz hozzátartozik a templom is, ezért most erről mesélek.
Karácsony előtt Advent négy hetében készülünk a nagyünnepre. Jó "turistákhoz" méltóan már ismerjük a közelben lévő összes templomot - egy kivételével, de az van a legmesszebb. Adventben két templomba mentünk el szinte felváltva, hol ide-hol oda.
Első észrevétel: itt nincs igazán adventi koszorú. Azaz, nem szokás ez a forma. A négy gyertya, a gyertyagyújtás igen, de nem kötelező koszorú formában. Az modernebb templomban lépcső alakú - négy lépcsőfokú gyertyatartót volt. Szép piros, enyhén vörös színű textilborítással és csillaggal. Szép volt, csak sajnos a magyar szemünket sehogy sem tudtuk megtanítani, hogy a forma- és színvilágot önmagáért szeresse: a vörös háttéren az ötágú csillag - szóval, számunkra kissé mellényúlás volt a dolog.
(Egyébként itt az emberek az "átkos negyven évet Magyarországon" nem ismerik. Egyszer beszélgettem egy nyomdában a nyomdásszal, valahogy szóba jött ez a téma. Bólogatott nagyokat, hogy igen, itt is volt mindenféle megfigyelés. De azért kérdezgetett, én meséltem, és csak nézett csendben. Visszakérdezett többször is, mert azt hitte, hogy a portugál tudásom nem elég kifinomult, és csak túlzok, mert nem találom a helyes kifejezést. Amikor minden megismételtem, rájött, hogy tényleg tudom, mit beszélek.)

Az oltártól jobbra volt a betlehemi életkép. :) Ez azért már olyan volt, hogy otthon is szépen megállta volna a helyét szerintem bármelyik családi hangulatú templomban. (Igen, mert több hangulatú templom létezik. És mindegyikben érezheti jól is és kicsit rosszul is az ember magát. Az általunk megismert templomokról is írok majd, hangulatfestő képet, ismételten kis képzavarral élve.)
Ám hirtelen a nevetés jött rám egyik pillatanról a másikra. A kép, amihez kezdett hozzászokni a szemem: Ez így mind szép és jó, ugye? Akkor lássuk a portugál díszítést élőben! :)
(Először, kérlek, Kedves Olvasó, kapcsold be ezt a zenét, kis karácsonyi átirat. Hallgasd egy kicsit, hogy meglegyen a hangulat, majd utána jöhet a videó. :) A képminőség régi, mert a gép is régi bútordarab.)



Nekünk ez így nagyon modernül hatott... aztán próbáltunk nem rá figyelni... de a látószögbe mindig bevillant... és ami a videón nem érzékelhető: ez itt kérem szépen, nem holmi egyszerű villogó füzér, hanem programozott, azaz, néha megállt, szépen világított, majd újra nekifogott a háromféle fénycsoda szórásába.
Most így visszagondolva, mit is mondhatnék? Első reakciónk az értetlenség volt, majd a döbbenet, majd a nevetés, majd az "Ez is egy portugál szokás."-jóváhagyás volt. :)

Hogy tetszik?