Ennél kicsit formálisabb, komolyabb volt az első bejegyzésem címe, de az akkor volt.
Most pedig már lassan fél év eltelt. Fél évvel együtt ha jól számolom, már túl vagyunk az egytucat alkalmon is. :) Elérkezett a nyár, vele együtt a jóidő, így most kicsit ritkultak a foglalkozások. Talán menni kéne kirándulni! :) Bár, mostanában elég kiszámíthatatlan az időjárás... míg otthon - Magyarországon - lassan kánikula lesz, addig itt esik, süt, fúj... minden ez, csak nem portugál nyár.
Jó, most nem folytatom az időjárás jelentést, mert ennek a bejegyzésnek nem ez a témája.
Hogy is kezdődött? A FB-csoportban jött egyik nap a kérdés: van-e kereslet rendszeres magyar foglalkozásra? A válasz igen volt. Ekkor kezdtünk el azon gondolkodni, hogy a kereslethez kínálat is szükségeltetik, azaz, kik lennének olyan elszántak, képzettek, pihentek - a szó pozitív értelmében -, akik vezetnék a foglalkozásokat. Én már az első pillanattól kezdve nem hívom iskolának, tanításnak, habár a neve ezt sugallja. Mivel egy gyerek 5 napig ilyesmibe jár, akkor a 6. napon kicsit másképp is lehetne, nem? Ezért az elképzelésünk az volt, hogy mindig legyen újdonság, amit el lehet sajátítani, legyen játék és mindez magyarul menjen. Semmi sem kötelező, de azért figyeljünk egymásra, arra, aki tartja a foglalkozást és persze a társakra is. Nos, ez nem mindig sikerül 100%-san, de azért jól mennek a dolgok. Egy nehéz délelőttünk volt, ezt el kell ismernünk. :)
Az első bejegyzésemben a "hivatalos összegzés" olvasható, amit a legeslegelső találkozónk után írtam. Úgy két hétre rá már megoldódott a legégetőbb probléma: a helyszín. Egyik kedves apuka - akinek a fiai is jöttek volna, remélem, a jövőben jönnek is majd - úgy három nap alatt szerzett termet a munkahelyén. Ingyen! Ezt a mai napig nem hiszem el. (Persze, ételben fizettünk a döntéshozónak: diós, mákos, kakaós és túros bejgli formájában és kísérőnek egy képeslap, amire magyarul és portugálul írtunk köszönő szavakat és mindenki a legszebb írásával a nevét is odatette. :) Erről jut eszembe, kedvenc bejgli receptemet meg kell osztanom Veletek! :) )
A terem számunkra a lehető legjobb! Nem túl nagy, mozgatható asztalok és székek, filctollas tábla - és a gyerekeknek van érzékük ahhoz, hogy ne magukat és egymást firkálják az alkoholos filccel, hanem csak a táblát! Projektor, hangfal, légkondicionálás, ami fontos, mert ez jelenti télen a fűtést, nyáron meg a hűtést, bár ez utóbbit mostanában nem próbáltuk még ki.
El kell ismernem, vannak nehézségeink is: mivel egy helyen egy időben tartunk mindenkinek foglalkozást, ez azt jelenti, hogy min. 2 korcsoport van egy légtérben. És a piciknek ha nem tetszik valami, akkor az alap háttérzaj megerősödik.
Ebből született az eddigi - szerintem - egyetlen nehéz napunk: a nagyobbakkal egymást, sőt néha a saját hangunkat sem hallottuk. :) Tényleg fárasztó volt, de azért kibírtuk. Ebből levontuk a tanulságot, a gyakorlat még várat magára.
Még egy aprócska kényelmetlenség: a terem egy könyvtárhoz tartozó tanterem, ahova bárki leülhet tanulni. Nos, szombat lévén az épület de.10-kor nyit, nekem a busz-metró menetrend úgy hozza, hogy 10:15-re oda szoktam érni. Eleinte minden nyugis volt. Nyugis alatta az üres termet értem, ahova egy lélek nem jött be, még be sem dugta az orrát senki. Aztán úgy félidőben jártunk, kezdtem megnyugodni, hogy milyen jó helyet is kaptunk, amikor is egyik "hajnalban" már bent ültek úgy négyen. Kedvesen bekopogtam és elmagyaráztam, hogy 45 perc múlva itt foglalkozást tartunk. Néztek nagy szemekkel, de bólintottak, hogy rendben. Én kint leültem a kanapéra - amit elfogadnék itthon is - és vártam. Közben jött két újabb tanuló, azaz felnőtt. Amikor bementem és kértem őket, hogy a megbeszéltek szerint menjenek át a könyvtárba, akkor a két új tag felháborodva nézett rám. Elmondtam nekik is ottlétem okát... nem enyhítettem meg a szívüket. Kedvesen álltam, vártam, majd győztünk! :) Én nem akartam mellveregetve arra hivatkozni, hogy hivatalos engedélyünk van, nem szeretem a protekciós helyzeteket. Egyszerűen kiraktam a nyomtatott kis papírt az ajtóra, ami elmondta minden arra járónak, hogy mit is keresnek 3-12 éves gyerkőcök szombat de.11-13:30 között egy egyetemi teremben.:)
Eme eset óta mindig kicsit szívem a torkomban dobogó érzéssel megyek az üvegezett teremajtóhoz.
Hogy is zajlik egy ilyen délelőtt? Erről szól a következő bejegyzésem. :)
